A Fedél Nélkül című utcalap nem válhatott volna művészeti lappá, ha Kepe Róbert főszerkesztő nem talál rá olyan hajléktalan tehetségekre, mint amilyen Leé József költő is volt. Élete utolsó 10 évében kezdett csak a versírásba, de ez a 10 év elég is volt számára ahhoz, hogy maradandót alkosson. 2016-ban posztumusz verseskötete jelent meg a Menhely Alapítvány kiadásában. 

Leé József: Terápiák és pozitív gondolkodás

(Egy tanulmányi kirándulás tapasztalatai)

Kedveseim!

Rövid leszek, mert erre nektek nincs időtök. Nem úgy, mint nekem, de hát az egy egészen más világ. Erről a más világról szeretnék hírt adni nektek, mert segíteni szeretnék. Csak sajnálni tudlak titeket, amiért annyit stresszelitek magatokat, és szüntelenül futkároztok mindenféle kérészéletű dolgok után.
Azt hiszitek, hogy akkor boldogabbak lesztek, ha eléritek a célotokat, vagy nem ér utol a BKV-ellenőr. Szaladtok az árnyékba, ha hirtelen kisüt a nap, és szaladtok a fedél alá, ha hirtelen nyakatokba szakad egy nyári zápor. És nem veszitek észre, hogy mindez milyen hiábavalóság, mennyire értelmetlen és fárasztó. Mert ti még nem találtátok meg a helyeteket a világban úgy, mint én. De hát ez már legyen a ti bajotok.
Jut eszembe: ezeket a sorokat a j. kórház pszichiátriai osztályán írom, ahova beugrottam néhány tablettát kérni, és most ideiglenesen itt tartózkodom. Igen, mert hagytam magam meggyőzni, hogy a tabletták ideje lejárt, és váltani kellene a korszerűbb terápiás módszerek irányába. Még megpróbáltam elhárítani udvariasan, hogy nekem meghalni sincs időm, de olyan jó szívvel marasztaltak, hogy végülis rábeszéltek. (Abban egészen biztos vagyok, hogy a kilincset a bejárati ajtóról nem akkor és nem miattam szerelték le. Biztosan alumíniumból volt, és annak jó ára van a MÉH-telepen.) Összeállítottak nekem egy személyre szabott órarendet a menüsorból, és azóta úgy járkálok terápiáról terápiára, mint a huzat a Blahán a metróban. Fáradhatatlanul, bár egy kicsit eredményesebben. Egy egészen új világ tárult fel előttem, és ezért szeretek itt lenni.
Igen, most is, amikor itt ülök a pszichiátriai osztály teraszán, és leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy bolondul jól érzem magam. Szisztematikusan, nem csak úgy hirtelen felindulásból. Arról már leszoktam. A dohányzásról viszont nem.
Tök jó, hogy ez az egyetlen hely a kórházban (sőt, lassan az egész országban), ahol még büntetlenül rá lehet gyújtani. Ráadásul terápiás légzőgyakorlatok végzése előtt, közben és után. Már megérte áttérni tablettáról korszerűbb módszerekre. Úgyhogy sűrűn járok ide légzőgyakorolni, és mert ez a kedvenc helyem a világban, itt szoktam leckét írni. Mert lecke is van bőven, pl. szokott lenni asszertívből, imagináriusból, kognitívből. Viszont autogén tréningből csak gyakorolni kell, tornából pedig nincs házi feladat. De úgy emlékszem, tornából más iskolában sincs, viszont itt intőt sem lehet kapni.
Most éppen pszichodrámára kellene vázlatot írni, de előbb még kicsit élvezem az életet, amióta ilyen pozitív lettem, mindig szakítok rá időt. Élvezem a csendet, a nyugalmat, azt a biztonságot, amit ez a hely szinte sugároz magából.
Én nem is tudom, biztosan a rács teszi. Mert ilyen rácsot, barátaim, ami itt engem körülölel, keresve sem találtok odakint a rohanó világban. Ez még olyan igazi míves munka, békebeli darab, amiből nem sajnálták az anyagot sem, a szívét, lelkét beleadta, aki kalapálta. Csoda-e hát, hogy hetek óta gyönyörködöm benne, és egyszerűen nem tudok a látvánnyal betelni. Sőt, elhatároztam, hogy ha erre járok, megnézem majd kívülről is. Ha most bárki is arra gondolna, hogy esetleg be lennék ide zárva, nos, az téved. Ez gyerekség. Én teljesen önként kéredzkedtem be ide, és a rács is csak azért van, hogy a még zsenge pozitív gondolkodásomat megvédje a világ káros behatásaitól. Biztos, hogy ezért, mert szúnyogok ellen például nem jó. Barnamedve meg ritkán jár erre.
Hetente kétszer külső terepgyakorlaton veszek részt, hogy széles látókörömet bővítsem. Ilyenkor egy fogorvosi szájsebészeti székben ülve az autogén tréning nevű ellazulástechnikát gyakorlom fogorvosi közreműködéssel. Hála annak, hogy számottevő készletem volt pudvás, szuvas foggyökerekből, sikerült mesterfokra jutnom a zsibbadás művészetében. Ma már elég, ha ránézek egy novokain injekcióval bekészített fecskendőre, és a fejem búbjától a bal lábam gyűrűsujjáig olyan laza vagyok, hogy még. Az igazi csemege ezekben a kiruccanásokban az utazgatás, és mindaz a kaland, ami ezzel jár. Ó, ez egy varázslatos, mesebeli érzés! Nekivágni a világnak egy olyan kis semmi félcédulával, ami nem igazolvány, semmire sem jogosít, és semmitől sem véd meg.
Viszont szeretném én annak a jegyellenőrnek az arcvonásait látni, akinek érvényes menetjegy helyett ezt adom át, és láthatja, én egy beteg ember vagyok, aki nem szökevény, inkognitóban (arckép nélkül) járja a várost, és ha bajba kerülnék, lesz szíves a segítségemre lenni és szükség esetén gondoskodni a hazaszállításomról, mentővel. Csak éppen ha rájön, hogy rajtam nem tud fogást találni, akkor nem hozzám kell mentőt hívni, az én vérnyomásom rendben van. Ezt hívják kognitív terápiának, ami igen pozitív, mert legszebb öröm a káröröm, és nekem van miért bosszút állnom. Fehér ember nem felejt.
Illetve pont, hogy felejt. Én legalábbis, ami negatív volt a múltamban, azt zsinórban. A legutóbb vizitkor már azt sem tudtam megmondani, hogy hova lett a depresszióm.
Csak arra emlékszem, hogy amikor beugrottam ide néhány piruláért, akkor még megvolt. (Csakúgy, mint a zsebkésem, kisollóm, cipőfűzőm, borotvapengém.)
Nem baj, biztosan le lett adva raktárosi megőrzésre, ha majd hazatérek erről a kirándulásról, visszakapom. Odakint nagyobb szüksége van rá, ha már hajléktalan költő lennék, vagy mi. Mert hogy a hajléktalan költőnél a kóros depresszió legalább olyan gyakori látogató, mint Juli néni az elefántos locsolókannával a Farkasréti temetőben. És kell is, különben hogyan születnének azok a jó kis véglegesen pesszimista, halálváró versek, amilyet most még akkor sem tudnék írni, ha véresre csipkednek a szúnyogok. Ahhoz már túl pozitív lett az éleslátásom.
Maradok is még egy ideig, ha gondoljátok, ugorjatok be hozzám. Van hely bőven, elfértek. Jöhettek akár egy hosszú wellness-hétvégére: tiszta levegő, diétás kaja, pizsamát is adnak. Majd alakítunk egy jó kis pszichodráma csoportot és életszerű pánikrohamokat játszunk. Meglátjátok mennyivel jobb így, mint az életben.
Kiküldött tudósítótok.

P.S.: Az is lehet, hogy egy időre átmegyek a gégészetre. Mostanában sokat fáj a torkom, és olyan kevés a levegő. Próba, szerencse. Rég volt már mandulaműtétem, hátha azóta ők is kitaláltak valami sokkal korszerűbbet.

Forrás: Leé József: Bánom is én. Összegyűjtött versek 2004-2014, Kiadó: Balogh Edit és Menhely Alapítvány, Budapest, 2016

Képek forrása: https://www.facebook.com/FedelNelkul/

https://www.regikonyvek.hu/kiadas/banom-is-en-osszegyujtott-versek-2004-...