A nyolc boldogság fái

A Liber floridus (‘A virágok könyve’) egy középkori enciklopédikus mű, mely a világot növények képében mutatja be. A flamand St-Omeri Lambert kanonok 1120 körül írt kéziratának szövegei és részletes illusztrációi a középkori növényszimbolika fontos forrásai. Ebben található Jézus nyolc boldogságról szóló tanításának nyolc fával történő megjelenítése. Közel-keleti és mediterrán tájakon kalandozva a cédrus, ciprus, pálma, rózsa, olajfa, platán, terebint és szőlő kultuszának, szimbolikájának valamint ikonográfiájának bemutatása olvasható az alábbiakban, illusztrálva ókori, középkori és újkori, szakrális és világi témájú műalkotásokkal. (A képek belenagyíthatók.)

 

I. Libanoni cédrus (lat. Cedrus libani)

“Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” 

 A Biblia egyik leggyakoribb növényeként említett cédrus alatt a libanoni cédrus értendő, melynek eredeti libanoni termőhelyén, már csak a Kadisha-folyó völgyében található néhány idős példány. A kb. 375 db túlélő fát a helybeliek az “Úr cédrusainak” nevezik, melyek közöl “kettő 3000 évnél is idősebb, tucatnyi idősebb ezer évnél, és a többi is legalább egy évszázados. Négy fa éri el a 35 méteres magasságot, 12-14 méter kerületű a törzsük.”[1] Ezen az erdőrezervátumon kívül még a törökországi Taurus-hegységben őriznek nagyobb erdőmaradványokat.

A cédrus fája, mely kemény fa  “ház- és palotaépítésre, hajóácsolásra egyaránt jól használható volt, földbe ásva és vízen egyaránt jól tűri a nedvességet. A cédrusfa és a cédrusolaj olyan nagy kincs volt a bibliai időkben, hogy azokat csak istenek, legfeljebb még királyok birtokolhatták és birtoklásukért gyakran vezettek hadjáratokat. Békésebb időkben és békésebb természetű uralkodók egyszerű kereskedelmi expedíciókkal szerezték be a cédrust, amely építésre, sírládák készítésére volt alkalmas, olaja pedig balzsamok, orvosságok, illatszerek alkotórésze volt.”[2]

 

      Képek: (1.) Fönícia térképe / (2-3.) Az Úr cédrusai a Kadisha-folyó völgyében, Libanonban 

Az egyiptomi kultúrában a cédrusokról szóló feljegyzések a Kr. e. 2. évezredig nyúlnak vissza, de már ennél is előbb voltak kereskedelmi kapcsolataik az egyiptomiaknak a Libanon körüli népekkel, uralkodókkal, amiről az ásatások során előkerült leletek is tanúskodnak. Cédrusfából készültek hajóik, az uralkodó palotájának kapui, tetőgerendája és a múmiák szarkofágjai, a cédrusolajat pedig a mumifikáláshoz használták fel.[3]

                               

Képek: (1.) Hufu fáraó napbárkája / (2-3.) Tutankhamon fáraó trónszéke és szarkofágja / (4.) A jeruzsálemi salamoni templom rekonstrukciós rajza a bibliai leírások alapján

Az Ószövetség szerint Salamon jeruzsálemi temploma és palotája is cédrusból épült, sőt még a jeruzsálemi házak alapanyagául is ezt a nemes fát használták akkoriban a ciprus mellett, tudósít erről Lambertus a Liber Floridusban. Az ókori zsidó kultúrából azonban egyetlen cédrusfából készült tárgyi emlék vagy ábrázolás sem maradt meg.[4]

A nemes cédrusfa hosszú életkora, impozáns mérete és formája miatt a szépség, az erő, a hatalom, a boldogság jelképe az Ószövetségben, de az örök élet, a Paradicsom, a nemes ember, a Messiás és Mária allegóriájaként is értelmezhető. Az Énekek énekében, mely eredetileg egy termékenységi kultuszokkal összefüggő dalgyűjtemény lehetett, a vőlegényt így jellemzi a Menyasszony: “A termete Libanon, páratlan cédrusfa.” (Énekek éneke, 5,15)

Ezekiel próféta pedig így ír: “Ezt mondja az Úr, az Isten: Én is veszek a nagy cédrusfa tetejéről, a legmagasabb ágáról egy hajtást, és elültetem egy igen magas hegyen. Izrael magas hegyén ültetem el, s ágakat fejleszt, gyümölcsöt terem, és pompás cédrussá fejlődik. Mindenféle madár alatta lakik, és mindenfajta szárnyas ágai árnyékában pihen meg.”(Ez, 17,22-23)

Ezekhez az igehelyekhez vezethető vissza Krisztus valamint Mária összekapcsolása is a cédrussal. “A későbbi egyházatyák biblia és szentírás magyarázataiban is több helyen felbukkan a cédrus. Az V. sz-ban élt Alexandriai Szent Cyrill szerint az ószövetségi cédrusfa nem más, mint Krisztus jelképe, mivel fája éppen úgy romolhatatlan, mint Krisztus szent teste.”[5] Számos himnusz és egyéb költői mű keletkezett még a XII-XIII. században is, amelyek Máriát a „Libánus cédrusához hasonlítják, „amely a hegyen fénylik”.[6]

A középkorban a kereszteslovagokon kívül nemigen találkozott európai ember libanoni cédrussal. Az európai művészek ismerték jelképét, ábrázolták is festményeiken a Krisztus és Mária szimbólumot, de gyakran tévesen, hiszen nem láttak még ilyet. Lucas Cranach a szélesebb körben elterjedt Atlasz-cédrust festette Madonna képeire, több itáliai reneszánsz freskóra pedig félrértésből citromfa került, mivel a citrus medica olasz neve cedro.[7]

                     

Képek: (1-2.) A libanoni cédrusból készült loretói kegyszobor / (3-4.) A cédrusfából készült máriabesnyői kegyszobor

Nem csak Madonna festmények témájául szolgált a libanoni cédrus, de pl. Madonna szobrok alapanyagául is használták. A legenda szerint Lukács evangélista faragta cédrusfából a loretói Szent Ház idővel megfeketedett, arannyal és elefántcsonttal díszített eredeti kegyszobrát, mely sajnos egy 1921-es tűzvészben odaveszett. A vatikáni kertekből való cédrusfából faragták meg másolatát, hogy pótolják. Az eredeti kegyszobor másolataként készült a máriabesnyői Fekete Madonna is, melyet az 1750-es években Grassalkovich Antal gróf kérésére gyalog hozott el két stájerországi kapucinus atya Magyarországra, az általa építtetett máriabesnyői Loreto-kápolnába.

            

Képek: (1-2.) A halott Krisztus fája a libanoni cédrusrezervátumban / (3.) Csontváry: Magányos cédrus / (4.) Csontváry: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban

Libanoni cédrusból faragott szobrok láthatók a libanoni cédrusrezervátumban. A La martine fájának nevezett cédrus az 1960-as években teljesen kiszáradt, mégis meghagytak eredeti termőhelyén. Rudy Rahmen legalább hetven emberi alakot faragott rá, így a világ legnagyobb természeti környezetben megmaradt szobrává vált a 39 méteres fa, melyet ma már a halott Krisztus fájának neveznek. Végvári Zsófia Csontváry-kutatásaiban arról ír, hogy Csontváry 1907-ben még teljes pompájában láthatta a fát, melynek jellegzetességei felismerhetők “Az egy cédrusfa a Libanonban” című festményén, melyet a nagyközönség Magányos cédrus néven ismer. A fa egyik oldalágát, mely szinte önálló faként is értelmezhető, s melyből Rudy Rahmen később megfeszített Krisztust faragott, Csontváry is megörökítette, mint ahogy megörökítette azt a csonka ágat is, mely egy óriási szöget formáz.[8]

“Csontváry írásaiban megemlékezik arról, hogy a cédrus lakhelye a „teremtő magány tája”, az „idea szülőhelye”. A Magányos cédrus című festményén azonban nemcsak a teremtő magány van jelen, hanem az erdőn kívüli fa szenvedő magánya is. „Lehet, hogy a sors hosszú életet ad nekem, de lehet, hogy egy vihar letörhet, s én nyomtalanul letűntem a föld színéről” - írta egyszer kétségbeesetten. Ezekben a sorokban egy meg nem határozott fa sorsának képét vetítette fel saját sorsának bemutatására. Akárhogy is, Csontváry válságos óráinak lenyomata tetten érhető a Magányos cédruson, de emellett az a szívósság is, amellyel talajában megkapaszkodott, és évtizedeken át alkotott.”[9] Az örök élet szimbólumaként jeleníti meg hát Csontváry a szent fát a zarándoklás cédrusa képén is, mely a magyar nép örökkönvaló fennmaradását szimbolizálja. A magyar motívumot a körtáncot járó fehérruhás lányok teszik hangsúlyosabbá.  

 

II. Ciprusfa (lat. Cupressus sempervirens)

“Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.” 

A ciprusfa egy karcsú, magas növésű örökzöld növény, Iránban őshonos, az ókori Mezopotámia és Perzsia területéről származik. Az etruszkok és később a rómaiak terjesztették el Európa mediterrán vidékein, Kis-Ázsiában és Észak-Afrikában. Magyarországon a Folly Arborétumban nő egy közel száz éves ciprusfa.

Legidősebb példányát, a közép-iráni Abargu-Yoghaz városka szélén magasodó famatuzsálemet 4.000 évesre becsülik. A nemzeti zarándokhely, a zoroasztrizmus központjává vált Yazd város közelében álló 30 méter magas ciprust - mely Irán jelképévé is vált - Zarathusztra fájának nevezik. A “Zarathusztra próféta tanításaira épült vallás, a zoroasztrizmus követői úgy tartják, hogy a fát maga Zarathusztra ültette, más források viszont  ezt a jóval korábban élt Noé fiának, Jáfetnek tulajdonítják.” – írja Bognár János növénytani fotoblogjában, a Plantariumban.[10] Kemény illatos fája magas illóolajtartalma miatt tartós, szerszámok, épületek, bútorok kiváló alapanyaga az Ókortól. Lambertus a Liber Floridusban a cédrus mellett a ciprust is megemlíti, mint Jeruzsálem házainak építőanyagát.

 

                             

Képek: (1.) Irán térképe: http://iran.terkepek.net/ /(2-3.) Zarathusztra fája Iránban / (4.) Ciprusfák Olaszországból

Az Ószövetségben Isten kertjének egyik fája, továbbá Isten dicsőségének, a bölcsességnek és az erényes embernek szimbóluma. Az Énekek énekében a menyasszony mondja a vőlegénynek: “Szerelmem olyan nekem, mint a ciprusfürt, …” (Énekek éneke 1,14) “… házunk gerendái cédrusfából vannak, falainkat meg ciprusfa borítja.” (Énekek éneke 1,17)

      

Képek: (1.) Leonardo da Vinci: Angyali üdvözlet / (2-4.) Növényi díszítőmotívumok a Közel-keletről (Maszkat, Jeruzsálem, Isztambul)

Míg a görög-római kultúrában a halál és gyász jelképe volt, addig a keresztény ikonográfiában a feltámadás, az örök élet szimbóluma, de Mária szimbólum is. Mivel az elveszett és eljövendő Paradicsom egyik fája, gyakran ábrázolták a keresztfát két ciprusfa között, de a feltámadt Krisztusképeken is megjelenik. Leonardo da Vinci Angyali üdvözletén a fókuszpont a távolban lévő hegyre esik, mely felett egy kis felhő látható az égen. Mária szimbóluma ez is, melyre két ciprusfa között tekinthetünk.

A kis-ázsiai kultúrában életfa motívum, az örök élet szimbóluma, gyakori díszítőelem. A példaként hozott képek egyike a közel-keleti Omán fővárosában, Maszkatban, a Qaboos szultán nagy mecsetben látható ciprus-ábrázolás, míg a következő Jeruzsálemből való, a harmadik pedig az isztambuli Topkapi szerájból.

                  

Képek: (1-4.) Vincent van Gogh ciprusokat ábrázoló képei

“Van Gogh számára a ciprus a természet tökéletes építményét jelentette; a fa fontos helyet foglalt el panteista világképében. „Vonalában, arányaiban olyan gyönyörű, mint egy egyiptomi obeliszk” – lelkesedett egy levelében. Súlyos, örvénylő ecsetvonásai, a hullámzó formák jellemzőek erre a korszakára.”[11]

 

III. Datolyapálma ( lat. Phoenix dactylifera)

“Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”

A datolyapálma Egyiptom és a Közel-Kelet jellegzetes növénye, a fák királynője, melynek magassága eléri a 40 métert, üstökös levélkoszorújának levelei pedig akár 3 méteresre is megnőnek. A Földközi tenger mentén életfaként tisztelték. Az egykori Föníciában, a Pálmák földjén (kezdetben egész Palesztinát magában foglalta) nagyon elszaporodott a pálma, ezért erről az országról kapta nevét a fafaj. Különösen a Jordán völgye, Jeruzsálem és a Szentírásban Pálmák városaként említett Jerikó volt nevezetes pálmaligeteiről. A masadai régészeti ásatások során fedeztek fel egy 2000 éves megkövesedett pálmamagot, melyet sikeresen elültettek Eilattól északra Kibbutz Keturában, s kikelt belőle “Matuzsálem”, a  2000 éves datolyapálma.

A pálma Júdás Makkabeus pénzérméin is látható, aki Kr. e. 165-ben foglalta vissza Jeruzsálemet a szeleukidáktól. A keleti művészet díszítő motívumként gyakran használta Egyiptomban és Izraelben egyaránt, de stilizált formájában a babiloni Istár-kapuról (Kr.e. 6. sz.) is ismert, Egyiptomban a deir el medinai nekropolisz egyik falképe példázza. Salamon templomának is fontos díszítőelemeként szolgált.

 

           Képek:  (1.) Térkép az ókori Közel-Keletről / (2.) Jerikói pálmák / (3.) A kibbutz-keturai Matuzsálem

                             

Képek: (1.) Pálma-motívumok a babiloni Istár-kapuról / (2.) Deir el medina-i falkép /  (3.) Hóráskönyv ábrázolás / (4.) Spanyol mester faragása / (5.) Fra Bartolomeo képe

Az ószövetségi Szentírásban a legszebb hasonlatokban szerepel. Az Énekek énekében a menyasszony allegóriája, kifejezi báját és kecsességét: “Akár a pálmafa, olyan a termeted ...” (Én 7,8) Az Újszövetségben is többször megjelenik a pálma, mint életfa. A keresztény ikonográfia egyik gyakran ábrázolt témája a pszeudo-Máté evangéliumban fennmaradt legenda, mely szerint az Egyiptomba menekülő Szent Családot egy datolyapálma táplálta, miután a gyermek Jézus ráparancsolt a fára, hogy hajoljon le, s kínálja gyümölcsét. Ezt a jelenetet ábrázolja a középkori imakönyv, a Hóráskönyv egy lapja, egy spanyol mester fából faragott, festett szobra és Fra Bartolomeo firenzei reneszánsz festő képe a pálmafa alatt pihenő Szent Családról.

    

Képek: (1.) Palermoi bizánci mozaik / (2.) Ravennai ókeresztény mozaik

A másik sűrűn ábrázolt jelenet, mely a palermoi bizánci mozaikon is látható, Jézus felnőtt életéből való. Virágvasárnapon, a Pálmák napján Jeruzsálembe történő bevonulásakor történt: “Pálmaágakat szedtek, kivonultak eléje, és így köszöntötték: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!” (Jn 12,13) Idővel új jelentést nyert a pálma, a mártírok attribútumává vált, nem csak Krisztusé, de az összes keresztény mártíré. A 6. századi ravennai ókeresztény templom, a Sant’Apollinare Nuovo-bazilika mozaikképén is pálmaág látható a felvonuló mártír szentek kezében.

 

IV. Rózsa (lat. Rosa)

“Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” 

A rózsa a rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó egyik növénynemzetség, valamint az ide tartozó cserjék virága. A kb. 200 rózsafaj többsége az északi féltekén, főleg a mérsékelt égövre jellemző növény, néhány faj Mexikóban, a Fülöp-szigeteken és Etiópiában honos. A Bibliában előforduló rózsa nem erre a növényre vonatkozik. Ugyan létezik egy Afrikában és az Arab-félszigeten őshonos sivatagi rózsa (Adenium obesum), sőt egy jerikói rózsa (Anastatica hierochuntica) nevű sivatagi növény is Izraelben, utóbbi azonban pont Sirák fia könyve nyomán kapta nevét. "A bibliai rózsa kifejezés még átvitt értelmű és a virág szó helyett használták.”[12]

“Magasra nőttem, mint Engedi pálmája, mint a jerikói rózsaültetvények.” (Sir 24,14) – így hangzik a bölcsesség beszéde az Énekek énekében.

Amint írtam, a jerikói rózsának nevezett növény nem ikonográfiai előkép, mégis megérdemel egy kis kitérőt. Nemzetségneve a görög anastasis (feltámadás) szóból származik, mely a növény újjáéledésére utal. Akár évekig is képes megélni víz nélkül, bírja a forróságot és az éjszakai nulla fok alatti hőmérsékletet is. “Elképesztő túlélőképességének titka, hogy a növény a forró száraz napokon, mint egy kis száraz labda vagy inkább kóró összeszárad, majd a széllel útra kell és így vándorol egészen addig, amíg vizet nem talál. A víz hatására szinte percek alatt elkezd kizöldülni, életre kelni és gyökeret ereszteni. Ha a csapadék eltűnik, a növény ismét kiszárad és elkezd újra a széllel vándorolni, akár kilométereken át."- írja Kovács Erika A csodanövények, melyek köztünk élnek című cikkében. A régészeti ásatások során a Nílus menti Antonie nevű temetővárosban találtak egy ilyen növénygombolyagot egy keresztény múmia kezében. Ibnel Beitar, híres középkori orvos gyógynövényekről szóló munkájában keff Mariam, Mária keze néven említi. Európában Benedetto Rini kéziratos füveskönyvében történik első említése rosa sanctae Mariae néven. 

  

Képek: (1.) Madonna Meilland rózsa / (2.) Sivatagi rózsa / (3-4.) Jerikói rózsa

A rózsa szimbólum már az ókori kultúrákban megjelent. Megtalálható az egyiptomi Isis istennő ábrázolásokon, de a római mitológia Vénusz ábrázolásain is. Alapvetően női szimbólum volt, mely a szépséggel, fiatalsággal, termékenységgel, élettel állt szoros kapcsolatban. A középkorban a lovagi szerelem szimbóluma lett.

            

Képek: (1.) Egyiptomi Isis szobor / (2.) Pompeii-i falkép a rózsából füzéreket készítő Pszichével és kupidókkal (3.) Sandro Botticelli: Vénusz születése  / (4.) Virágcsendélet

A kereszténységnek is fontos növényi szimbólumává vált, a szűzi tisztaságú Mária virága lett, akit a virágok virágaként kezdtek tisztelni. “A középkorban Szűz Mária volt a Rosa Mystica, a tövis nélküli rózsa. Az a virág, amely megőrizte eredeti, paradicsombeli, ártatlan állapotát. Mária a szeplőtelen fogantatás révén mentesül az eredendő bűn alól. Ezért gyakoriak a rózsakertben ülő, kezében rózsát tartó Mária ábrázolások.” –írja Oláh Zsanett A rózsa keresztény kultúrtörténete című írásában. Példázza ezt egy ismeretlen mester 16. századi fatáblaképe, kezében rózsát tartó piros ruhás Madonnájával, Filippo Lippi Madonnája az ölében álló Kisjézussal, vagy Stefan Lochner Madonnája a rózsalugasban angyalokkal körülvéve. A 17. századi Giovanni Battista Salvi da Sassoferrato Madonna portréja rózsakoszorúban jeleníti meg a Szent Szüzet.

                                

Képek: (1.) Ismeretlen mester fatáblaképe / (2.) Filippo Lippi Madonnája / (3.) Stefan Lochner Madonnája rózsalugasban / (4.) G. B. Salvi da Sassoferrato Madonnája rózsakoszorúban / (5.) Rosa Mystica üvegablak

                                  

Képek: (1.) Rózsafa, mint életfa / (2.) J. S. Klauber: Rosa Mystica / (3.) Rosa Mystica kegyszobor /  (4.) Dürer: A rózsafüzér ünnepe / (5.) Lorenzo Lotto: Rózsafüzéres Madonna

Számtalan különféle rózsaábrázolás létezik még. Egy szentképen életfaként jelenik meg a rózsafa, melynek ágain a Madonna ül. Rózsaszálként ábrázolja Josef Sebastian Klauber Rosa Mysticát, a Titkos Értelmű Rózsát, mely Mária egyik megszólítása a  XVI. századtól elterjedő Loretói litániában. Rosa Mystica ünnepét 1947 óta minden évben július 13-án ünneplik, ekkor jelent meg ugyanis egy 35 éves bresciai ápolónőnek Montichiariban a Szűzanya fehér ruhában, mellén egy vörös, egy fehér és egy sárga rózsával, ahogy az a kegyszobron is látható.

A rózsafüzér imádság elterjedése ösztönözte a rózsafüzéres Madonna ábrázolásokat is: A rózsafüzért először egy 1520-as pápai bulla nevezi ,,rosario"-nak. 
A korai kereszténység a pogány eredet miatt még elutasította a rózsa-szimbolikát, de később mégis elfogadták. A lovagi kultúra idején úgy tartották, hogy ,,a Máriának szánt virágkoszorút imából kötik". Dürer 1506-ban festette meg A rózsafüzér ünnepe című képét, ahol Mária és az angyalok rózsakoszorúkat osztogatnak. Lorenzo Lotto Rózsafüzéres Madonnája egy rózsalugas előtt ül, a titkok emblémái a rózsák között virágoznak.

                            

Képek: (1.) Rózsás ikon /  (2.) Üvegablak öt rózsával / (3.) Drezdai rózsaablak / (4.) Árpádházi Szent Erzsébet-üvegablak / (5.) Lisieux-i Szent Teréz

A rózsa azonban nem csak Mária szimbóluma, hanem a megváltó Krisztusé is. Az öt vörös rózsa Krisztus öt sebére utal, a kereszt, a megváltás, a feltámadás, a szeretet szimbóluma. A rózsaablakok középpontjában is Krisztust ábrázolják leggyakrabban.

A mártírok kiontott vérét is kifejezi, de Szent Dorottya, Árpádházi Szent Erzsébet és Lisieux-i Szent Teréz attribútuma is rózsa. “Szent Erzsébetet többnyire rózsákkal a kötényében, kosarában ábrázolják. "Ennek eredete az a legenda, mely szerint férje halála után Erzsébet továbbra is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal kenyereket vitt gondozottjainak, mikor sógorával, Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Mikor megmutatta, a kenyerek helyett illatos rózsák voltak kosarában - eszerint Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon.”[15]  Egy másik szent - az 1897-ben 24 évesen elhunyt karmelita apáca - Lisieux-i Szent Teréz halálos ágyán azt kívánta: “Miután meghalok, rózsaszirmok záporozzanak rám.” Emiatt ábrázolják rózsával, rózsaesővel, s tartják a virágárusok, kertészek védőszentjének is. 

 

V. Olajfa (lat. Olea europaea)

“Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.” 

A nemes olajfa eredetileg Líbiából származik, Kis-Ázsiában már 6000 év óta termesztik. Palesztinát, az ígéret földjét birtokba vevő izraeliták már fejlett ültetvényeket találtak. Salamonnak pedig terjedelmes olajkertjei voltak. Göcsös, szabálytalanul görbe, rövid törzse miatt építkezésre nem használhatták fáját, de az olajbogyó az ókori kultúrák legfontosabb terménye volt.

“Nem csak élelmiszerként volt nélkülözhetetlen az olívaolaj ekkoriban: a testápolás legfontosabb eszköze volt, fűszerekkel keverve illatszerként használták, emellett alkalmazták sebek és bőrbetegségek kezelésére is, sőt a juhok egészségét is olajos fürdővel védték a kergeséget okozó legyektől. Az olívaolaj elmaradhatatlan része volt az Istentiszteletnek is. A mózesi Törvényt követő izraeliták az áldozati állattal együtt mindig ételáldozatot is bemutattak, melynek sok esetben az olaj is előírt része volt; emellett az Istentiszteletben használt eszközöket és magukat a papokat is egy különleges fűszerezésű olívaolajjal kenték meg. Világításra is az olívaolaj szolgált: a „gyertya” a Bibliában mindig olajmécsest, olajlámpát jelent, ilyen mécsesek világítottak a jeruzsálemi templom gyönyörű, hétágú arany gyertyatartójába illesztve is.”

 

            

Képek: (1.) Olajfa / (2-3.) Ókori amphórák / (4.) Sandro Botticelli: Pallasz és kentaur / (5.) Bizánci olajlámpás kereszttel

Nem csak a Közel-Keleten, de a mediterráneumban is elterjedt volt az olajfa. A görög mitológia szerint Pallasz Athéné sarjasztotta az első olajfát a talajból, ábrázolása gyakori az ókori amphórákon, de a reneszánsz festő, Botticelli Pallasz és a kentaur című képén is az istennő egyik attribútumaként köszön vissza az olajág. Az egyik képen látható bizánci olajlámpás keresztdíszítése azonban már az olajfa zsidó vallásban betöltött szerepére utal: “Isten áldásának, dúsan sarjadzó tönkje az eljövendő Messiás irányító és termékenyítő küldetésének jelképe.”[16] Létezik egy olajfa (formájú) szobor - II. János Pál pápa adománya - a jeruzsálemi Szent Péter Gallicantu templomban, mely törzséből kinövő három ágával a kereszténység, a júdaizmus és az iszlamizmus közös gyökerét szimbolizálja. Az olajfa az iszlám hívők számára is szent fa volt, a gazdagság, a szépség, az erő és Allah szimbóluma. Mohammed próféta is előírta a papok olívaolajjal való megkenését.

A Szentírásban a vízözön-történetben találkozunk először a nagy életerejű, mindent túlélő olajfával, mely a csapás után elsőként hajtott levelet. “A Noéhoz visszatérő galamb csőrében tartott olajág nemcsak az esőzések végét és az élet újraindulását jelentette, hanem a Teremtő újabb békekötését is az emberrel.”[17] A Domitilla-katakomba ábrázolásán jól kivehető a bárkában álló Noé fölé repülő galamb az olajággal. Az olajág a béke jelképeként a 20. századi világi ikonográfiában is meghonosodott, eredete erre a szakrális témára vezethető vissza.

Az Ószövetség további leírásai alapján az áldás, a bölcsesség (tudás fája), a kegyelem és az Istenbe vetett bizalom jelképe az olajfa. A virágzó olajfa az Istentől megáldott igaz ember képe, de olajfák szimbolizálják Isten fölkentjeit is, a királyt és a főpapot, akik Zakariás könyvének ötödik látomásában olajjal látják el a menórát, tehát közvetítik Isten áldását:  

“Azután visszatért az angyal, aki hozzám beszélt, és fölébresztett úgy, mint amikor álmából keltenek föl valakit. Majd megkérdezte: „Mit látsz?” Azt feleltem: „Egy színarany mécstartót látok. A tetején olajtartó van, meg hét mécses, és hét égő a mécsesek számára, amelyek rajta vannak. Mellette két olajfa van, az egyik jobbról, a másik meg balról.” Ekkor megszólaltam, és megkérdeztem az angyaltól, aki hozzám beszélt: „Mit jelentenek ezek a dolgok, Uram?” Az angyal, aki hozzám beszélt, ezt válaszolta: „Nem tudod, hogy mit jelentenek ezek a dolgok?” Azt mondtam: „Nem, Uram.” Erre így felelt: „Ez a hét szem az Úr szeme: bejárják az egész földet.” Ismét megszólaltam és megkérdeztem: „És mit jelentenek az olajfák a mécstartó mellett jobbról és balról?” [Ismét megszólaltam, és megkérdeztem tőle: „Mit jelent az olajfa két ága, amelyből a két aranycsövön át olaj folyik?”] Azt felelte: „Nem tudod, mit jelentenek ezek a dolgok?” Azt mondtam: „Nem, Uram.” Erre ő: „Ez a két Fölkent, akik az Úr előtt állnak az egész földön.” (Zak 4,1-6)

 

             

Képek: (1.) A jeruzsálemi Gethsemane-kert egyik olajfája / (2-4.) A Minden nemzet templom és falképei

                     

Képek: (1.) Fra Angelico / (2.) Andrea Mantegna / (3.) Sandro Botticelli / (4.) Ikon az Olajfák hegyén imádkozó Theotokosszal

Az olajfa az Újszövetségben is többször feltűnik, de legkiemeltebb szerepe Krisztus szenvedéstörténetének kezdetén van, a Gethsemane-kertben történő virrasztásakor. “Maga a tény is szimbolikus értékű, hogy Jézus az Olajfák hegyén készül halálára, itt fogják el a tavaszi virágnyílás idején, hogy kipréselt vére legyen számunkra megújuló életünk tápláló tavaszi olaja.”[18] Jézust legtöbbször két olajfa között ábrázolták, ahogy az a Gethsemane-kertben álló Minden nemzet templom falképein is látható, de Fra Angelico, Andrea Mantegna és Sandro Botticelli képe is jól illusztrálja. Az Olajfák hegyén helyezték sírba Mária testét is. Elszenderedése előtt három nappal a hegyen imádkozva tudta meg halálának közeledtét. A Theotokoszt ábrázoló ikon Máriát ima közben mutatja be, miközben az olajfák meghajolnak előtte. Az olajfa olaja a középkorban Mária tisztaságát és gyógyító jóságát is jelképezte.

            

Képek: (1.) Olajágat tartó kis Jézus / (2.) Hans Memling: A béke angyala / (3.) Tolomei Szent Bernát

Olajággal a kezében nem csak a Messiást ábrázolták, vagy a béke angyalát, mint Hans Memling 1475-ben festett képén, de attribútumává vált a 14. századi Tolomei Szent Bernátnak is, aki az Olivetánusok rendjének megalapítója volt. 1313-ban a Monte Oliveto Maggiore-n telepedett le és alapította meg a bencés kongregációt.

             

Képek: (1-2.) Vincent van Gogh olajfákat ábrázoló két képe / (3.) Claude Monet olajligete

A világi művészetben pl. a 19. századi francia művészek, Claude Monet és Vincent Van Gogh ábrázoltak olajligeteket. A mediterrán konyha nélkülözhetetlen alapanyagát termő olajfa életfaként értelmezhető művészetükben. 

 

VI. Platán (lat. Platanus orientalis)

“Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.“

A Platanus nemzetségnek 10 faja ismert, melyek őshazája Észak-Amerika, Délkelet-Európa és a Himalája. A nyugati platán (Platanus occidentialis) - melynek magassága elérheti az 50 métert is - Észak-Amerika egyik legnagyobb lombhullató fája. A keleti platán (Platanus orientalis) Európában és Ázsiában él. A Platanus x acerifolia a nyugati és keleti faj hibridje, egész Európában, Magyarországon is kedvelt díszfa.

A keleti platán, a keleti boglárfa a bibliai időkben nagyon elterjedt erdőalkotó fa volt Libanonban és Szíriában; a cédrussal ellentétben Palesztinában is élt. A görög-római kultúrában szent faként tisztelték, a Föníciát elfoglaló filiszteusok vitték tovább tiszteletét a Közel-Keletre. Izrael népe számára az Úr irgalmát és hűségét, törvényeinek erköcsi nagyságát jelképezte a platánfa. Nagy kort megél, kisebb mint a cédrus és fája sem annyira kemény, de így is hatalmasra nő, lombkoronája sűrű. A keresztény ikonográfiában Reutei Szent Erzsébet attribútuma, a 15. századi ferences harmadrendi szűzé, aki egy saját maga építette kis kolostorba vonultan élt, misztikus élményei voltak, a stigmákat is megkapta.[19]

 

      

Képek: (1.) Platánfa / (2.) Platánfa a Trseno Arborétumban / (3.) Képeslap a trsenoi platánfáról / (4.) Tsagaradai 1000 éves platánfa

Dubrovnik közelében, Európa egyik legöregebb arborétumában, az 1494-ben alapított Trsteno Arborétumban található Európa egyik legidősebb platánfája, mely a 20. század eleji képeslapon is látható. Úgy tartják, a fát a 16. században hozta magával egy diplomata Konstantinápolyból. A legenda szerint ez a fa mentette meg Dubrovnik városát 1806-ban Napóleon támadásától, mikor egyik nagy ága lezuhant és eltorlaszolta az utat. Két napot vett igénybe eltávolítása, eközben azonban a két fél fegyverszünetben állapodott meg. Egy ennél is idősebb platánfát tartanak számon a görögországi Tsagaradában, mely 1000 éves.

            

Képek: (1.) Platánág relief-töredék a budapesti Szépművészeti Múzeum Antik gyűjteményéből / (2-3.) Vincent van Gogh platánfákat ábrázoló képei / (4.) Domborműves emléksztélé Pesten

A platánfa ábrázolások közül kiemelkedő alkotás a budapesti Szépművészeti Múzeum Antik gyűjteményében található hellenisztikus platánág relief-töredék, mely botanikai pontossággal mutatja be a növényt. Budapesten a Szabadság tér déli végében 1930 óta egy emléksztélé örökíti meg Széchenyi Istvánné gr. Seilern Cresentia 1846. március 3-i platánfa ültetését az akkori Sétatér parkban. A park kiépítését Széchenyi István kezdeményezte, a pestiek találkozóhelyéül szánta. A 19. századi festészet leghíresebb platánfa ábrázolásai Vincent van Gogh alkotásai.

 

VII. Terebint (lat. Pistacia palestinae vagy Pistacia atlantica)

“Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.” 

 “A bibliai időkben a Szentföldet erdők borították, nagyrészt tölgyesek. A Bibliában sokszor összekeverik a tölgyet a terebinttel, mert bár botanikailag egészen más növényről van szó, távolról nézve hasonlítanak egymásra. Ezért a héber elah/allah és elon/allon megnevezések fordítása ebből a szempontból bizonytalanok.”[20]

“Palesztinában a pisztácia nemzetség 3 faja őshonos, a Pistacia palaestina volt a leggyakoribb, de a Szentírásban a legtöbb helyen a Pistacia atlantica-ról lehet szó. Az atlanti terebintfa  örökzöld tölgyesekben és törpecserjések határán gyakori, szárazságtűrő, korábban magasabbra is megnövő fa.

A terebintfa tökéletes formája miatt ősidők óta a hatalommal megalapozott biztonság jelképe. Hosszú életkora a tölgyhöz hasonlóan az örökkévalóságot szimbolizálta a közel-keleti pogány vallásokban. Kicsi, ehető, édeskés magja az ókorban mindennapi táplálék volt. Ágaikat bevágva balzsamot nyertek, magvaikból „terpentin-olajat” pároltak. Levelein a terebint levéltetű (Aphis pistaciae) szúrása nyomán képződő, festéket adó gubacs fontos árucikknek számított.”[21]

         

Képek: (1.) Pistacia Palaestina / (2.) Pistacia atlantica /  (3.) Elah völgye, a bibliai Terebint-völgy

"A nagy méretű, tekintélyt parancsoló fákat – a tölgyet és a terebintet is - a kánaánita népek (is) szentnek tekintették, pogány szertartásokat végeztek alattuk. A szent fák, szent ligetek a kultikus prostitúció helyei is voltak. A próféták sokszor ostorozták ezt a pogány kultuszhoz tartozó rítust.”[22]

“Majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor holttestük ott hever a bálványok között, oltáraik körül, minden kiemelkedő halmon, minden hegy tetején, minden zöldellő fa és minden lombos terebint alatt, mindenütt, ahol kellemes illatú áldozatot mutattak be bálványaiknak.” (Ez 6,13)

  

Képek: (1.) Andrea Mantegna / (2.) Hanns Lautensack / (3.) Michiel van Coxie / (4.) id. Pieter Brueghel

A Terebint-völgyben (Elah völgye) győzte le Dávid Góliátot, Saul és Izrael fiai itt ütköztek meg a filiszteusokkal. Andrea Mantegna, Hanns Lautensack, Michiel van Coxie képe is Dávid és Góliát történetét mutatja be egy terebintfa tövében. A Terebint-völgy madártávlatból id. Pieter Brueghel Saul halálát bemutató csataképén tárul fel előttünk.

 

VIII. Szőlő (lat. Vitis vinifera)

“Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.”

“A szőlő a legrégibb és legelterjedtebb termesztett növények egyike. Már az óbabiloniak „az élet füvének” nevezték. Őshazája Örményország volt, ahol a régészek a Kr. e. 5. évezredtől találtak szőlőművelés nyomait igazoló épületeket (prések, pincék). Örményország középső részét (Ávetjác, azaz Ararát tartományt) már a 11. századi hagyományok a vízözönnel és Noé szőlőültetésével hozzák kapcsolatba. A Nagy-Ararát lejtőjén fekvő Akorr falu nevének jelentése: „szőlőt ültettem”, mert Noé a bárkából kiszállva itt ásta a földbe a növényt. Ennek alapján az Arax folyót azonosították az édenkerti Gichonnal (Gehon), magát az Ararát-fennsíkot pedig az elveszett édeni hazával, s benne az emberiség 2. őshazáját látták. (…) Palesztinában a  szőlőtermesztés ismert központjai voltak Szikem ('gazdag szőlőskertek'), Siloah, Eskol és Engedi. A Kármel-hegy és a mai Jeruzsálem külvárosát képező Ain-Karim völgye is a lejtőin művelt híres szőlőskertekről kapta nevét.”[23]

A borszőlőt és az asztali szőlőt is nagy mennyiségben termesztették, minden falusi ház évi munkájának megszokott része volt, fája azonban csak tüzelésre volt alkalmas.

 

     

Képek: (1.) Örményország, az elveszett édeni haza / (2.) Az Ararát-hegység / (3-4.) Az örmény Van-tó szigetén álló Szent Kereszt templom szőlőindás-frízzel

A bor bódító hatásának veszélyeiről már az Ószövetségben olvashatunk: „Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén” (Móz.I. 9, 20-21.) A görög-római kultúrákban külön istene volt a bornak és mámornak: Bacchus és Dionüsszosz.

               

Képek: (1.) Noé a szőlőskertben - mozaik   /(2.) Pisano: Noé részegsége /(3.) Jacopo da Empoli: Noé részegsége /(4.) Caravaggio: Bacchus

A szőlő a jólét, a bőség, az áldás, az öröm szimbóluma, az élet jelképe. Az örmény szőlőindás keresztmotívum a feltámadásra utal. Az örményországi Van-tó szigetén épült Szent Kereszt templom külsején végigfutó szőlőinda-fríz életfa jelentéssel bír, a világot szimbolizálja. Épületdíszítő elemként szép példája még a szőlőindának a budavári Nagyboldogasszony-templom főkapuja.  A könyvfestészetben gyakori szőlőlevél motívum is az életet jelképezi.  

             

Képek: (1.) Szőlő / (2.) Örmény szőlőindás keresztmotívum / (3.) A budapesti Nagyboldogaszony-templom főkapuja feletti szőlőindás díszítés

A Számok könyvében a Kánaánba küldött hírszerzők egy hatalmas szőlőfürttel, gránátalmával és fügével tértek vissza, ezekkel a termésekkel és jelképekkel igazolva az Ígéret földjének gazdagságát. Ozeás könyvében Izraelt már a szőlőhöz hasonlítja: “Dús szőlő volt Izrael, bőséges termést hozott; de minél több volt a gyümölcse, annál több oltárt emelt; minél gazdagabb lett földje, annál több bálványoszlopot állított benne.” (Oz 10,1) A dús szőlőtőke tehát Izrael szimbóluma, a címerében is szőlőfürt szerepel. A fürt nélküli szőlőtő az izraeli nép szimbóluma, a fürtös szőlőtő pedig Jézus Krisztusé, aki az Újszövetségben önmagát igaz szőlőtőnek nevezi. Az alábbi 15-16. századi görög ikonok ezt illusztrálják:

                          

Képek: (1-3.) "Én vagyok az igazi szőlőtő" - ikonok / (4.) "Kármel éke, jótermő szőlőtő" - ikon / (5.) Lucas Cranach: Madonna a szőlőlugasban

“Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég.” (Jn 15,1–6)

A Kármelita Rend himnusza Máriát nevezi szőlőtőnek: "Kármel éke, jótermő szőlőtő".  Id. Lucas Cranach szőlőlugasban ábrázolt Madonnája egyaránt utal Jézusra, az igaz szőlőtőre és Máriára, kinek termése az Isteni Kisded. 

                     

Képek: (1-4.) 15-17. századi misztikus szőlőprés ábrázolások

Az ikonográfiában Krisztust jelképező szőlőtő és szőlőfürtök a vérét ontó Megváltó keresztáldozatát jelképező gyakori motívumok. A 15-17. századi misztikus szőlőprés ábrázolások Jézus önfeláldozását fejezik ki. Piros vérével tisztít meg bennünket bűneinktől. A párizsi Saint Etienne du Mont templom reneszánsz üvegablakán egy szokatlan formájával találkozunk, Szent Péter tapossa a szőlőt egy hordóban.

              

Képek: (1.) Sandro Botticelli: Madonna az Eucharisztia jelképeivel / (2.) Id. Lucas Cranach: Szőlős Madonna / (3.) Gerard Davis: Szőlős Madonna /  (4.) Pierre Mignard: Szőlős Madonna

A felnőtt Jézus kezében tartott szőlőfürt az Utolsó vacsorára utal, de előfordulhat utalás a kisded ábrázolásokon is, ahogy az Botticelli képén, a Madonna az Eucharisztia jelképeivel című festményen is látható. A kisded Jézus a kezében tartott szőlőfürtel Mária termését fejezi ki, lásd id. Lucas Cranach, Gerard Davis, Pierre Mignard Madonna képein. Mária a középkorban a szőlősgazdák patrónája is volt.

 



 

Szerző: 

Imrik Zsófia