Tettamanti Zsófia textilgrafikái és a kézműves munka a Biblia tükrében

“Testet öltött írások – a középkori bibliai képek valóban azok. Itt még minden a Szót követi, a szó szoros, és ettől fogva naiv értelmében. Ebben a naivitásban rejlik az ábrázolások átütő ereje. Kódexek lapjairól, épületek falairól mentem most át őket vizualitásba fulladó 21. századunkba. Alkalmazott művészet ez, inkább mesterség, ahol az anyag és a technika őszinte, leplezetlen módon van jelen. Én is kézi munkával, azaz kézimunkával alkotom őket újra”. – olvasható Tettamanti Zsófia bemutatkozása az Ars Sacra Fesztivál keretében megrendezett - TESTET ÖLTENI – BIBLIAI TÖRTÉNETEK - című kiállítás ismertetőjében. 

Gyöngyszemek – állapítottam meg, mikor végignéztem az ószövetségi jeleneteket bemutató tárlatot a Damjanich utcai Fasori evangélikus gyülekezeti központ kiállítótermében. Kicsi méretek, színes érzetek, puha anyagok, huncut hasonlatok, bájos nyelvezet jellemzi a véresen komoly történeteket bemutató tárgyakat, melyek a szakrális méltóságot megőrizve, otthonos melegséggel feltöltve kalauzolnak végig az Ószövetségen. Női mivoltunk része a kézimunka, így hát még inkább felbuzog bennünk a kibontakozásra váró, öltöztető, pólyáló, bebugyoláló, otthont szövögető gondoskodás vágya, ha textillel találkozunk.

A bibliai történetek témája és az alapanyagok látványa felébresztette bennem a kiváncsiságot. Fellapoztam az Ószövetséget, hogy bepillantsak “a kulisszák mögé”, miként ölt testet maga a Teremtő a művészi érzékkel megáldott kézművesek alkotásaiban.

Az Ószövetség számtalanszor megemlíti a kézművesek munkáját. A legapróbb részletekig leírást ad a szent tárgyak, köztük a szent ruhadarabok, függönyök és takarók elkészítéséről. Minden darab az Úr parancsára készül, a szépség szerzőjének tökéletes útmutatását követve, finom művészi megmunkálással. Így szól Mózeshez, miután szövetséget kötött a néppel:

“Beszélj minden művészethez értő emberrel, akiket művészi képességgel áldottam meg. Ők készítsék el Áron ruháit, hogy fel lehessen kenni és hogy mint pap, nekem szolgálhasson. (Kiv 28,3)

A szentély felállításához is az Úr választott “munkatársakat”.  

“Eltöltötte őket érzékkel, amely képesíti őket, hogy elvégezzenek minden díszítő, szövő és hímző munkát kék és vörös bíborral, karmazsinnal, finom lenvászonnal, vagy amely szükséges az egyszerű takácsmunkához. Ők tehát mindenféle munkát el tudnak végezni és előre el tudnak tervezni.” (Kiv 35,30)

A takácsok tevékenységének eredményeként születtek a szent szövetek. Mielőtt azonban a lent gyolccsá szőtték volna, a növényi rostokat fésülni és tisztítani kellett. Ezt a gerebenezésnek nevezett foglalkozást elsősorban nők végezték az ókori Izraelben is.

“A hozzáértő asszonyok szőttek, és azt hozták el, amit szőttek: vörös és kék bíbort, karmazsint és finom lenvásznat. Más asszonyok, akiket ügyességük arra képesített, kecskeszőrt fontak.”(Kiv 35,25)

A bölcs Salamon is tudta, hogy az Úr templomának felépítéséhez hozzáértő emberre van szüksége:

“Azért küldj nekem olyan embert, aki járatos az arany-, ezüst­, réz­ és vasműves munkákban, a bíbor, a karmazsin és a kék színű fonalak szövésében, és aki metszeteket is tud vésni azokkal a mesteremberekkel, akik nálam, Júdában és Jeruzsálemben vannak, s akiket még atyám, Dávid szerződtetett.”(2Krón 2,6)

A takácsok említése hasonlatok formájában is előfordul a Szentírásban. A rosszindulatú fekéllyel sújtott, hitében próbára tett Jób így panaszkodik keservében, mielőtt az Úr jobbra nem fordítá sorsát:

Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység.” (Jób 7,6)

Hiszkija, Júda királya betegségéből felépülve hálaéneket zeng, de megénekli korábbi gyötrő félelmeit is, melyben életét szőtteshez hasonlítja:

Azt gondoltam: … Életemet, mint a takács, felgöngyölöd, hogy aztán levághasd a szövőszékről. Még mielőtt az éj felváltja a nappalt, már végzel velem.” (Iz 38,9)

“Mert természettől balgák voltak mind az emberek, híjával voltak Isten ismeretének, s a látható tökéletességekből nem tudták felismerni azt, aki van, sem művei szemlélésekor nem ismerték fel a művészt.”(Bölcs 13,1)

Mint ahogy nem ismerte fel Isten tökéletességét a rosszrahajló, bálványimádó nép sem, akik megszegve Istennel kötött szövetségüket, a kézműves munkát rosszra használva az aranyfüggőikből öntött borjú szolgálatába álltak. Ezt a történetet meséli el Zsófi egyik textilgrafikája, melyen a Hóreb-hegyéről lejövő Mózes megbotránkozva szemléli a sokaságot. “Amikor aztán a tábor közelébe ért, s látta a borjút meg a kartáncot, Mózes haragra gerjedt, elhajította kezéből a táblákat és szétzúzta a hegy lábán. Azután fogta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, beleszórta a vízbe és megitatta vele Izrael fiait.” (Kiv 32,19-20)

Kellő kritikával közelíti meg Sirák fia is a kézműveseket. Ez a rész egy óegyiptomi szöveghez, “Duauf mondásaihoz” áll közel, mely gúnydalt tartalmaz róluk.

 A kézművességről: “… Épp ilyen elfoglalt a kézműves, s a művész: hiszen éjjel-nappal megvan a munkája. Aki pecsétgyűrűt metsz vagy színeket kever, s igyekszik egy képet hűen visszaadni, azon van, hogy művét jól befejezhesse. Így van a kovács is: üllője mellett ül, s vizsgálja a nyers vasat. Közben a tűz heve pörköli a bőrét, s küzdenie kell a forró kemencével. A kalapács zaja süketíti fülét, mégis a mintadarabra szegezi a szemét, s a munkáján járatja az eszét, műve díszítésén töri a fejét. Így a fazekas is munkája mellett ül, s közben a lábával hajtja a korongot. Gondosan végzi a munkáját, s ki van számítva minden mozdulata. Az agyagot a saját karjával formálja, miután lábával rugalmassá tette. Gondosan ügyel a máz készítésére, s közben a kemence fűtésére gondol. Ezek mind a kezükben bíznak, a maga szakmájában mindegyikük bölcs. Nem lehet nélkülük várost építeni, sem letelepedni, sem vándorként élni. De a népgyűlésre nem hívják meg őket, s vezető szerepük nincs a közösségben. Nincsen számukra hely a bírói székben, mivel nem értenek a törvénykezéshez. Műveltséggel, ítélőképességgel nem dicsekednek, s nincsen jártasságuk a bölcs mondásokban. Mégis támaszai az egész világnak, és az imájuk is mesterségük körül forog.” (Sir 38,27-34)

Az Újszövetségben nem esik szó róla, de Jakab apostol apokrif evangéliuma szerint Mária egyike volt annak a hét szűznek, akiket a jeruzsálemi templom papjai arra választottak ki, hogy az új templom-függöny bíborfonalát fonják. Ez a bíborszínű kárpit hasadt ketté, mikor Jézus szíve megrepedt a keresztfán. Az Ige beteljesedett. Az Ige, akinek emberi testét Mária méhében szőtte.

Jézus így tanít minket a gondviselésről: “Vegyetek példát a liliomokról, hogyan nőnek: se nem fonnak, se nem szőnek. Mégis, mondom nektek, hogy Salamon dicsősége teljében sem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha tehát a mezőn a füvet, amely ma a mezőn zöldell, holnap a kemencébe kerül, Isten így öltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek.” (Lk 12,27-28) „Ezért mondom nektek, ne aggódjatok megélhetésetek miatt, hogy mit esztek, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. A lélek több, mint az eledel, s a test több, mint a ruha.” (Lk 12,22-23)

Zsófi olyan filc-anyagra öltötte “írásait”, melynek gyapjú alapanyagából leggyakrabban ruhát készítenek. A bibliai képek megjelenítése által sokkal magasabb rendeltetést kapott ez a gyapjú, hiszen a testet öltött múltat ruházza fel: Jákobot, Mózest és Dánielt stb. Ádámnak és Évának is ruházkodnia kellett bűnbeesésük után, nem vetkőzhették le többé szégyenérzetüket. 

A textilgrafikák lényegrelátó egyszerűségükben sok olyan részletet tartalmaznak, mely első pillantásra talán fel sem tűnik. Csupán néhány öltésnyi az a bot, melynek tetején az aranyborjú áll, mégis oly bölcsen szimbolizálja a gonoszságot, de a kegyelmet egyaránt: Mózes kígyóvá változtatott botjára utal, a sátánra, aki a bálványimádás kieszközlésével téríti rossz útra az embereket. Előrevetíti Áron kivirágzott botját, sőt a Jó Pásztor botját is. 

Ádám és Éva bűnének fonalát nemzedékről nemzedékre öltötték tovább utódaik.  Jákob is jól összekuszálta a szálakat csaló ügyeskedéseivel. “Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz.”(Ter 32,27) – olvashatjuk a textilre öltött sorokat, melyek Jákob szájából hangzanak el Isten angyalával folytatott viaskodása közben. A lelkében dúló emberfeletti küzdelem során húsz évvel ezelőtt elkövetett bűnével kell szembenéznie, de képtelen felülkerekedni önmarcangoló gondolatain, mígnem meg nem érti, az átkot csak áldás közömbösítheti. Így válik belőle győztes, aki Istenbe kapaszkodva a bűnbánat fejében örökre megszabadul belső nyugtalanságaitól. A textilen látható mozdulat jól szemlélteti a belső harc kettősségét: azt az önfejű akarat érvényesítést, mely elutasítja és eltaszítja a kegyelmet, és azt a szeretetigényt, mely kétségbeesett, ölelő szorítással követeli Isten segítségét, aki nélkül nincs szabadulás és béke.

Szabadulás és béke? Az egyiptomi sivatagban még a démonok is testet öltenek, hogy megkötözzék Remete Szent Antal lelkét. Minél inkább igyekszik eltépni a földi ragaszkodások kötelékeit, annál jobban támadják a kísértések. Démonok táncoltatják a “kékszakállú herceget”, azonban Isten fegyverzetét magára öltve, ellenáll a sátán cselvetéseinek. Nem úgy, mint a bűnös Babilon lakói. Az ő “váruk” tárva nyitva, nem hatol be oda fény már, sötétség van kint is, bent is. “Többé nem zeng benned hárfa, ének, fuvola és harsona, nem él benned semmiféle mesterember, még malomzúgás sem hallatszik. Nem világít benned többé mécsesnek világa, nem hallatszik benned többé vőlegénynek és menyasszonynak hangja.”(Jel 18,22-23) Mert “elesett, elesett a nagy Babilon! Ördögök tanyája lett, minden tisztátalan szellem hajléka.”(Jel 18,2)

 

Szent Habakuk! Mennyivel szerencsésebb, kit az Úr angyala ragad el hajánál fogva, hogy Bábelbe repítse lelkének erejével! – Oroszlánbarlangban járunk, Dániel “tömlöcében”. Vérfürdőnek nyoma sincs, a fenevadak sordíszbe rendeződve jámbor lelkesedéssel nyaldossák Dániel lábfejét. Isten megóvja az igazságtalanságot elszenvedő, hívő lelkű szolgáját, sőt mi több, éhét is csillapítja. “Habakuk lekiáltott: „Dániel, Dániel, itt az ebéd, amelyet az Isten küldött neked.” Dániel erre felfohászkodott: „Megemlékeztél rólam, Istenem, mert te nem hagyod el azokat, akik szeretnek.” (Dán 17, 37-38)

Így válik Isten az ember segítségévé, a szakrális művészet az ember támaszává, a művész pedig Isten szolgáló munkatársává az evangélium hirdetésében. Műveltség, ítélőképesség és bölcsesség – hiányolja Sirák fia a kézművesek leírásában. Öltsük hát fel magunkra mind, ahogy Isten teljes fegyverzetét is, - Szent Pál apostol efezusiaknak írt levele szerint - az igazság övét, a megigazulás páncélját, a készség saruját a békesség evangéliumának hirdetésére, a hit pajzsát és az üdvösség sisakját. Végül ragadjuk meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát.

Megjelent:

A budapesti Fasori Evangélikus Egyházközség 2015. decemberi lapjában

 

Budapest, 2015. október

http://tettamantizsofia.tumblr.com/

Szerző: 

Imrik Zsófia