Szerelem - Részletek Henri Boulad atya új könyvéből

“A szerelem központi problémáját tehát így foglalhatjuk össze: hogyan lehetséges összeegyeztetni egy kapcsolatban a teljes egységet és a tökéletes önállóságot? Hogyan jöhet létre valóságos közösség úgy, hogy közben nem vész el a partnerek integritása? Hogyan valósulhat meg, hogy a másik bennem legyen, a szó legnyersebb, fizikai értelmében, de közben ne tűnjön el, ne semmisüljön meg?... E kérdések egyenesen tárgyunk lényege felé visznek bennünket. Lehet, hogy a halál az a pillanat, amelyben a szerelem valóban lehetségessé válik; amikor a szerelmesek végre teljesen és végérvényesen eggyé válhatnak?” (Henri Boulad SJ: A halálban ugyanis megszületünk. Szeretet, szerelem, feltámadás, örök élet. Jezsuita Kiadó, 2017)

Henri Boulad egyiptomi kopt keresztény, jezsuita szerzetes legújabb könyvéből idézek az alábbiakban, a témának csupán egy szeletét érintve. 

Szeretet és halál (részlet)

Szoros kapcsolat van a szeretet és halál között. E két, egymásnak látszólag ellentmondó kifejezés valójában inkább kiegészíti egymást. Csak a szeretet tudatosítja bennünk, hogy akit szeretünk, elpusztíthatatlan. A szeretet kizárja, hogy az a másik, akit annyi gyengédséggel veszünk körül, egy napon örökre eltűnhessen. Amikor szeretünk, felfedezzük a másikban azt az alapvető értéket, azt a kemény és megtörhetetlen magot, amely fölött nincs hatalma a halálnak. Nem azért jelentjük ki a házasságról, hogy felbonthatatlan, mert Jézus így határozott, hanem mert a felbonthatatlanság a szeretet lényegi sajátossága. Ha valakit szeretünk, azt szeretjük benne, ami végső, határtalan, azon túl, ami esetleges, időleges vagy mellékes. Csak a szeretet látja a másikat halhatatlannak, fedezi fel, ami a másikból nem halhat meg, nem múlhat és nem tűnhet el. Milyen csodálatosan fejezi ki Gabriel Marcel, hogy ha szeretünk valakit, azzal azt mondjuk: “Nem fogsz meghalni”. Amit megérintettem, megszerettem, és ami lenyűgöz benned, egyszerűen nem tűnhet el. Az efféle felismerés nem értelmi művelet, hanem egzisztenciális élmény eredménye. Ahhoz a bizonyossághoz vezet, hogy a halál nem létezik, hogy nem más, mint illúzió. Az ilyen bizonyosság nem adható át. Csak belülről fakadhat, és önmagában hordozza bizonyítékát. (60.oldal)  (...) 

Az ember kommunikáció-képtelensége és alapvető magánya (részletek)

Első fejezetünkben láttuk, hogy a halál végső oka az, hogy nem vagyunk egységben önmagunkkal, és hogy ezt az egységet egyedül a feltámadás révén tudjuk elérni. De más oka is van annak, hogy meghalunk. Nevezetesen, hogy még nem jutottunk egységre a másikkal, a többiekkel, minden emberrel.

Bármilyen bizalmas viszonyban legyünk valakivel, mindig áthághatatlan távolság marad köztünk. A legszebb barátságok, a legőrültebb szerelmek sem képesek áthidalni azt a szakadékot, amely elválaszt bennünket. Semmi kétség: az az egyik legmélyebb fájdalmunk, hogy képtelenek vagyunk csillapítani örökös szeretetéhségünket, vagyis beteljesíteni a valódi mély közösség, a kommunió álmát."  (65. oldal) (…)

Megdöbbentő számomra az a tapasztalat, mennyire elmegyünk, elbeszélünk egymás mellett. Még azok is, akikhez nagyon közel érezzük magunkat, gyakran távoliak, különösek, idegenek. Vajon melyikünk állíthatja, hogy valóban ismeri azokat, akikkel mindennapi kapcsolatban van? Édesanyám negyvenévi házassággal a háta mögött azt mondta nekem: “Apád mindig is rejtély maradt számomra.” Ott élhetünk valakinek a közvetlen közelében, ismerhetjük a szokásait, erényeit, hibáit, reakcióit – mégsem érjük el közben lelke legmélyét, amely kifürkészhetetlen titok marad, és mindig elérhetetlen távolságra illan előlünk.  (66. oldal) (...)

Alapvető és mintegy ontológiai magányunk, valamint az én határán való átlépés nehézsége kétségtelenül emberlétünk legmélyebb szenvedései közé tartozik. Végül az ember mindig egyedül van, tragikusan egyedül. Egy napon vállalnunk kell ezt a magányosságot, el kell fogadnunk, hogy képtelenek vagyunk olyan megosztásokra, olyan kommunikációra, amilyenre vágyunk. Mert csak ezzel az előfeltétellel jöhet létre valódi közösség. Amikor azt mondom, vállalnunk kell magányosságunkat, ez nem azt jelenti, hogy a szeretetet illúziónak, utópiának, elérhetetlen álomnak kellene tartanunk. Ez csak időleges, átmeneti állapot. Hiszen iszonyú szükség van arra, hogy a szeretet beteljesedjen, hogy az egység megteremtődjék.

Olykor úgy véljük, a testi egyesülésben megvalósulhat a tökéletes egymásnakadottság. Ez illúzió! Hiszen a házasságnak és a szerelemnek is megvannak a maguk határai. Az, aki nem képes vállalni magányosságát, sosem lesz sikeres, sem a házasságban, sem az egyháznak szentelt életben. A testi egyesülés nem mentőöv vagy szalmaszál, amelybe kétségbeesetten kapaszkodhatunk, azt remélve, így megszabadulunk a belső ürességtől. Nem csodaszer az érzelmi éretlenségre, épp ellenkezőleg: érett személyiséget kíván. A házasság nem két kiforratlan, ingatag személyiség találkozása, akik kétségbeesetten egymás karjaiba vetik magukat, és az ozmózishoz hasonló módon egymásba olvadnak. Már kialakult, érett személyiséget feltételez. Csak akkor vagyunk alkalmasak közösségre, ha képesek vagyunk a magányra. Hogy képesek legyünk a páros – vagy közösségi – életre, előbb képesnek kell lennünk arra, hogy egyedül éljünk. (67. oldal) (…)

A házasság a szeretet legmélyebb és legteljesebb megnyilvánulása, hiszen a szeretet a test, a személy, az élet egésze által fejeződik ki benne. Az efféle kifejeződésnek lehetővé kellene tennie, hogy valódi közösség fakadjon belőle. Márpedig erre kevés példát látunk, a jó házasságot inkább kivételnek kell tekintenünk. Bizonyos idő múltán a házastársak észreveszik, hogy van egy küszöb, amelyet nem tudnak átlépni. Pedig a testek meztelenségével a lélek tökéletes áttetszősége, a szívek teljes egysége is együtt kellene, hogy járjon. De bármit tegyenek is, a távolság megmarad közöttük. Vajon miért? Mert a test akadályán túl, melyet a meztelenség feloldani igyekszik, ott tornyosul még nehezebben leküzdhető akadályként egónk, és meggátolja a szerelemből természetszerűleg következő áttetszőséget.  (69. oldal) (…)

Szerelem: a kizárólagosság és a mindenkire kiterjedés végletei között (részlet)

Az emberi szerelem alapvető ellentmondást hordoz, ami egyszerre exkluzív és inkluzív jellegéből fakad. A kizárólagosság magában foglalja a kiválasztást. Amikor valakit nagyon szeretünk, ez azt jelenti, hogy jobban kedveljük mindenki másnál, azért választjuk, mert valamilyen szempontból egyedi, különleges, kivételes. Ezzel egyúttal mindenki mást kizárunk a gondolatainkból és a szívünkből. Amikor egy fiú szeret egy lányt, ő lesz számára a minden. Egyetlen az egész világon. Ha azt mondaná Annának: “Őrülten szeretlek, de Zsuzsát is szeretem”…, ezzel megölné. A szerelem per definitionem szelektív. Benne van a választás, az egyik előnyben részesítése a másikkal szemben. A latin diligere szó, amely azt jelenti: szeretni, egyben azt is jelenti: választani.

Erről eszembe jut egy tízperces kisfilm, amelynek Le Bonheur (Boldogság) a címe. Egy fiú beleszeret egy lányba, és feleségül veszi. A szerelme igaz, őszinte, mély. De egy idő után szerelmes lesz egy másik nőbe, és ugyanolyan szenvedélyesen szereti. Egyszer, miközben sétálnak az erdőben, bevallja ezt a viszonyt a feleségének, de megesküszik, hogy ez semmivel nem csökkenti iránta érzett szerelmét. A nő megdöbben. A férfi még ráerősít: “Higgy nekem, drágám, ugyanúgy szeretlek, mint korábban, sőt még jobban. Úgy érzem, hogy a másik nőhöz fűződő kapcsolat megsokszorozza az irántad érzett szerelmemet. Ugye megérted?...” Persze nem érti meg. Gondolataiba merülve leheveredik a fűbe, férje mellé, aki kisvártatva elalszik. Amikor a férfi déltájban felébred, nem találja maga mellett az asszonyt. Felkel, szólongatja, mindenütt keresi. Végül egy tó partján talál rá holtan: a nő a tóba veszett, öngyilkos let. S a férj azóta sem érti… nyilvánvalóan sosem fogja megérteni, hogy a szerelem azt jelenti: a másik lesz számunkra létezésünk egyedüli sarkpontja. Nyilvánvalóan sosem fogja megérteni, mi volt a felesége tekintetében, amikor utoljára ránézett: ha valóban szeretsz, egyetlen kell hogy legyek számodra a világon. Hogyan fogadhatnám el, hogy szívedet megosztod mással?

A szerelem természeténél fogva kizárólagos. Nem lehet többfelé hasítani, megosztani. Egyetlen szívünk van: amikor odaadjuk valakinek – szívünket is, önmagunkat is egészen neki adjuk. Ezzel elérkeztünk a féltékenység problémájához. Az igazi szerelem féltékeny, és aki nem féltékeny, nem szerelmes igazán. Maga Isten is féltékenyen szeret bennünket, amint azt a Szentírásban olvassuk. Vajon a szövetség gondolata nem a Biblia főtengelyét jelenti-e?”  (73-74. oldal)

A szerelem paradox ígérete

A szerelmespár szűk köréből kitörve a szerelem szélesebb horizontok meghódítására tör. De miközben megnyílik, félő, hogy elveszíti, ami benne a leglényegesebb: egyedüliségét, kizárólagosságát, intimitását. Ha a szerelem önmagunk teljes odaadása, ismételhető-e a végtelenségig anélkül, hogy leértékelődne, elveszítené jelentésének lényegét? Vajon önmagunk odaajándékozása a szerelmi viszonyban megismételhető-e, kiterjeszthető-e másokra, mindenkire? Más szóval ha valakit igazán, mélyen, a szó legigazabb értelmében megszerettünk, elképzelhető-e, hogy hazugság nélkül szerethessünk másodszor, harmadszor, negyedszer is?

Erről eszembe jut egy tanítványom édesanyja, aki elveszítette a férjét. Évekkel később felkeresett az irodámban. Még mindig tiszta feketében járt a mélyen átélt gyász miatt, Tapintatlanul megkérdeztem: “Asszonyom, miért nem megy férjhez újra?” Meglepetten nézett rám, szinte megsebezte a kérdésem: “Atyám, hogy jut eszébe ilyen kérdést feltenni?...” Az a kötelék, amely ezt az asszonyt férjéhez fűzte, számára a halálon túl sem szűnt meg. Ő, aki a házasságban testét-lelkét férjének adta, nem tudta elképzelni, hogy később odaadja valaki másnak is. A férje halálában is élete párja maradt: továbbra is megingathatatlan hűséggel ragaszkodott hozzá.

Ugyanezzel a jelenséggel találkozunk Claude Lelouch Egy férfi és egy nő című filmjében. A film főhőse egy férfi, aki elveszítette hőn szeretett feleségét, és egy idő után újranősül. Mégsem képes elfelejteni első feleségét, és miközben az új feleséggel szeretkezik, az első karjai közé képzeli magát. De a feleség hirtelen megérzi ezt, mélyen a szemébe néz, és megkérdezi: “Rá gondolsz, ugye?” A férj pedig zavartan bevallja: “Igen, rá gondolok.” És valóban, az új feleséggel azt élte újra, amit korábban már átélt első asszonyával. Az emberi szerelemről szóló könyvében Jean Guitton találóan jegyzi meg: “Amikor másodszor szeretünk, abban mindig jelen van az első szerelem.”

Amilyen mértékben totális, testben gyökerező szerelem volt az első szerelmi tapasztalatunk, olyan mértékben válik megingathatatlanná. Az ember egy: ha egyszer már odaadta magát, nehéz visszavennie, hogy aztán később újra odaadja valaki másnak. A szerelemben nem kölcsönadjuk, hanem egészen odaajándékozzuk magunkat. A valódi és teljes, a testbe mélyen belepecsételt szerelemről beszélek. Az ilyen szerelmet vajon vissza lehet venni, újra lehet-e kezdeni, meg lehet-e ismételni? (82-83. oldal)

A barátság és a szerelem válsága

Korábban már említett, a szeretet dimenziói című könyvemben igyekszem rámutatni, hogy minden kapcsolat – különösképpen a szerelem -  előbb vagy utóbb válságba kerül. Ahhoz, hogy sikerüljön túllépni e krízisen, jó adag realizmusra és elszántságra van szükség, egyszersmind olyan, szélesebb horizontú nyitottságra, amely lehetővé teszi, hogy békében, hitben és reménységben éljünk.

Emberi kapcsolataink egyik legfájdalmasabb pontja a kommunikáció lehetetlensége: hogy iszonyúan nehéz megértenünk egymást, elmondani, kifejezni, ami bennünk van, olyannak láttatni magunkat, amilyenek vagyunk. Édesanyám, aki gyakran élte át a meg nem értettség érzését, egyszer azt mondta: “Az vigasztal, hogy egyszer, az öröklétben majd minde világossá válik, minden lepel lehull, minden félreértés tisztázódik, és végre egyértelmű lesz, mi van a fejemben és a szívemben.” Az áttetszőségnek ez a vágya egyik legfontosabb szükségletünk, ugyanakkor egyik legnagyobb gyötrelmünk. Mindnyájunknak zsigeri igénye van arra, hogy a másik ismerjen, megértsen, olyannak lásson bennünket, amilyenek igaz és meztelen valóságunkban vagyunk. Az öröklétben majd a miénk lehet ez a földi életünkben elérhetetlen kölcsösös és tökéletes áttetszőség. “Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek” (1Kor 13,12).

Egónk, melybe valamennyien be vagyunk zárva, képtelen átlépni azon a szakadékon, amely épp e bezárkózás miatt köztünk tátong. Ezen az akadályon majd a halál tud átsegíteni bennünket. A halál az Ego páncéljának összetörése. A test áttetszősége semmi a lélek és a szellem áttetszősége nélkül. (95-96. oldal)

A szerelem akadályai és ellentmondásai (részletek)

"Bár a szerelem a test által fejeződik ki, ugyancsak a test akadályozza meg, hogy elérje végső célját. Ugyanis bármilyen meghittség jellemezze is az együttlétet, a partnerek valódi találkozása helyett valamiképpen elmennek egymás mellett. Hiába a másik testének tapintása, hiába az ölelkezés, a távolság megmarad. Az anyag, amelyből gyúrtak bennünket, nem engedi, hogy olyan egységet hozzunk létre, amilyet szeretnénk, amilyenről álmodunk.

Akkor tehát a közösség utáni vágyódás pusztán illúzió? Ha ez a bennünk élő heves vágy az egységre csak délibáb, létünk elveszíti minden értelmét. Márpedig lelkünk mélyén érezzük, hogy e vágynak valamikor be kellene teljesednie. Hogy ez megvalósulhasson, testünknek teljes átváltozáson, az anyagnak, amelyből áll, gyökeres átalakuláson kell keresztülmennie. (...)

Lehetséges, hogy a feltámadás, amelyet egyesek fantázia szüleményének, dajkamesének vagy letűnt korok kítoszának tartanak, adja meg a választ a szerelem ellentmondásosságára. Mégis úgy vélem, nem annyira a fizika, mint inkább a metafizika területén kell keresnünk a választ. Feltámadt testünk szellemi anyagból fog felépülni, vagyis teljesen át fogja járni a szellem, valahogy úgy, ahogyan a fény behatol a kristályba. A feltámadás tehát nem a tudomány, hanem a szellem fennhatósága alá tartozó esemény lesz.  Az anyagba beleivódó szellem ereje fogja átváltoztatni testünket, azt is lehetővé téve számára, hogy kibújjon a természet általunk ismert törvényei alól. (70-71. oldal)

Az eltörölt – mert beteljesedett – házasság: szexualitás az örök életben

Jézus azt mondta: “Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” (Mt 5,17)

Csak olyan értelemben mondhatjuk, hogy a házasság megszűnik az örök életben, hogy valósággá lesz, kiteljesedik. Csak akkor lehet túllépni, túlhaladni, ha az eljövendő valóság beolvasztja, beszívja, magába fogadja. Az eljövendő valóság eltörli, mert beteljesedett. Azért nem lesz házasság az örök életben, mert már eleve menyegzőre érkezünk. Azért nem fog senki nősülni és férjhez menni, mert a beteljesedett egység tökéletes állapotában leszünk. Raissa Maritain így ír erről: “A halál véget vet a házasság szentségének, mivel új házasság, új házassági szentség lép életbe.”  (97. oldal) (...)

A feltámadottság állapotának nem kizárnia, hanem magába foglalnia kell azt, ami a legszebb, leggazdagabb, leglényegesebb az emberi léthelyzetben. Jövőbeli állapotunknak nem kevesebbet, hanem többet kell jelentenie: visszefejlődés helyett betetőzést. Az az álom, hogy egyetlen testben vagyunk ketten, a teljes egység álma mindazzal az örömmel, csorbítatlansággal, teljességgel, ami ezzel együtt jár, feltétlenül valósággá kell, hogy váljon – máskülönben a feltámadás elveszítené végső jelentését. Tehát amit a szerelmespár átél, milliárdszoros erejűvé fog sokszorozódni ebben a végső egybeilleszkedésben, ebben az univerzális egységben. “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9) (99. oldal) (...)

Amikor Ezékiel a Jelenések könyve kristálytiszta élő folyóvízről, bőségesen termő fákról és gyümölcsökről beszél, az élet és a boldogság teljességét próbálja kifejezni. Amikor Izajás úgy írja le a mennyet, mint zsíros falatokat és finom bort kínáló lakomát, ő is az ujjongás állapotát igyekszik érzékeltetni, amiben a testi és szellemi örömök  szétválaszthatatlanul összetartoznak. Ugyanezzel a szándékkal hasonlítja Krisztus a mennyek országát menyegzői lakomához. Hogyan fordíthatnánk le ezt úgy, hogy ma is érthető legyen? De mi ennél többet szeretnénk. Eljövendő mennybéli boldogságunkat a szerelem, és csakis a szerelem képes a legerősebben, a legmélyebben, testi és szellemi mivoltában egyszerre megjelenítve, a legnagyobb kifejezőerővel leírni.

Tehát nem tisztán szellemi boldogságról, Istennek az örökkévalóságig tartó szemléléséről lesz szó, hanem egy elsöprő erejű emberi, nagyon is emberi valóságról. Méghozzá olyan valóságról, amely ötvözi az ember két pólusát: a testit és a szellemit, a fizikait és a misztikust. (100. oldal)

Forrás: Henri Boulad SJ: A halálban ugyanis megszületünk. Szeretet, szerelem, feltámadás, örök élet. Jezsuita Kiadó, 2017

Szerző: 

Imrik Zsófia