Hétmillió éves fák Magyarországon

A Mátrai Erőmű bükkábrányi bányájában találtak a 3 méter átmérőjű törzsekre 2007-ben. Az ősfák a miskolci Pannon-tenger Múzeumban tekinthetők meg. A megtalált 16 fatörzs egy állva maradt erdő részét képezte. Ekkora ősi erdőrészletet még sehol nem fedeztek fel a világon. “Hétmillió év alatt nem kövültek meg, melynek oka a gyors, hirtelen betemetődés, az oxigéntől elzárt, reduktív környezet, a fák anyagának kitűnő tulajdonságai és a rétegvíz kis oldott kovasavtartalma volt.”- mondta el egy interjúban Honti Szabolcs biológus, informatikus 2007-ben.

Ezek a fák a lignitrétegben álltak. Az volt a szerencséjük, hogy olyan hirtelen öntötte el őket 6 méter magasságban a hordalék 7, 2 millió évvel ezelőtt, hogy nem dőltek el, s a törzsek alsó része konzerválódott. Egy földcsuszamlás okozhatta, hogy az iszap légmentesen lezárta a talajszint közeli zónákat.

Öt fából mintát vettek, hogy megállapítsák a fafajukat. A vizsgálatok kiterjedtek mind a ma élő, mind a már kihalt fajokra.

Kiderült, hogy az öt törzsből kettőnek a fafaja MOCSÁRCIPRUS (Taxodium distichum), vagy a már kihalt Taxodioxylon germanicum, három törzs fafaja pedig TENGERPARTI MAMUTFENYŐ (Sequoia sempervirens), vagy a már kihalt Sequoioxylon sp fajok egyike.

A mocsárciprus Floridában jellemző, 30-40 méter magasra nő. A tengerparti mamutfenyő jelenleg Kaliforniában él, magassága elérheti a 100-120 métert.

A terepi vizsgálatok eredményei: Az évgyűrűk vizsgálatával a fák korát tudták megállapítani, a fákat körülvevő üledékből pedig az eltemetődés idejét becsülték meg. Egy tengerparti mamutfenyő akár 3000 évig is elélhet, az itt talált fák viszonylag fiatalon, 400 évesen pusztulhattak el.

2007 nyarán hat fa megsemmisült, s csak tizet sikerült épségben a felszínre hozni. Négy fatörzset a miskolci Herman Ottó Múzeumba, valamint hat megmaradt fatörzset a Bükki Nemzeti Parkba, az ipolytarnóci őslábnyomos bemutatóhelyre szállítottak.

A laborban történő kémiai vizsgálatokat követve konzerválásra került sor. A konzerválás felelőssége a farestaurátorokat terhelte, nekik kellett a konzerválási módszerek közül a legmegfelelőbbet kiválasztani. Két módszer került szóba, amit már alkalmaztak más komoly fából készült leleteken. Az egyik a műviaszos konzerválás (polietilén-glikol) a svéd Vasa hajók esetében (1600-as évekből való csatahajók), a másik pedig a cukros konzerválás, melyet a lengyel vaskori gerendavár (Biskupin) megőrzésére próbáltak ki. A második módszer mellett döntöttek, mert az első túl rideggé teszi a fát, és a csatahajókon penészedés és vetemedés nyomait fedezték fel azóta. A törzseket daruval emelték cukoroldatot tartalmazó óriási acéltartályokba.

A CUKROS KONZERVÁLÁS lényegéről Honti Szabolcs így nyilatkozott: “A konzerváló tartályokban egyre töményedő cukros oldatot keringetnek. A cukor megfelelően kis szemcsés, így bediffundál a fa sejtjeibe és az átalakult cellulóztól átveszi a szilárdító funkciót, kiszorítja a vizet, ezzel szilárdítja, tartósítja a faanyagot.” Ezt addig csinálják, míg a fa több cukrot már nem tud felvenni, és a tömege sem változik. 5-6 évet vesz igénybe ez a konzerválási folyamat, ez az oka, hogy a 2007-ben kiemelt fák csak idén kerülhetnek múzeumi bemutatásra.

A konzerválási módszerek mindig rejthetnek magukban rizikót, ezért a biztonság kedvéért négy fát négy különböző módon konzerváltak.

Az ősfák a lelőhelyükön lettek volna a legjobb helyen, ott viszont nem maradhattak, így a múzeumban kell hasonló körülményeket teremteni, mint a bányában.

Galéria

Szerző: 

Imrik Zsófia