Háztűznéző

„A ház az ember építőanyagba átvitt jelenléte", de a lélek képviselete a képzőművészetben és az irodalomban is. "Maga az építés, épület szó: az ép, vagyis egészséges, nem hiányos, teljes jelentésű szóból ered… minálunk. De az alapozás, a fundamentum-rakás szótól a lépcsőn, kapun, tornyon át a betetőzésig – bármi lehet bölcseleti metafora." - írja Páskándi Géza A házak nyelve és a nyelvek háza című kéziratában. [1]

Ahogy egy épített "ház alakja által is zajlik az egyén", úgy az ecsettel vászonra húzott falak és a pennával papírra vésett ház-sorok is megidézik alkotóik szellemét. Az alábbi példák során a külső megjelenésen túl a „belépítészet” is egyre nagyobb hangsúlyt kap, a „külső házaktól” a „belső házak” felé haladva. "Házak, paloták, kövek, kövek / hol hajtom le a fejemet?" (Szabó Lőrinc)

I. Nagybányai művésztelep

A múlt századelőn sok művész álma volt a nagyvárosi kultúrától még meg nem rontott vidék: Nagybánya. 1931-ben így írt róla az aradi újságíró, Károly Sándor: “Olyan ez a város, mint egy nagy paletta. A környező hegyek finom kéket adnak, a buja vegetáció csodálatos zöld színekben ragyog, a kertekből vérpiros rózsák mosolyognak a nézőre, és nem hiányzik a sárga, az okker, az ultramarin, a fehér, a fekete meg a többi kolor sem. Amerre a szem néz, mindenütt friss színeket szív fel, mintha valamilyen színektől megrészegedett mámoros piktor teremtette volna ezt a várost túláradó jókedvében.”[2] A modern magyar festészet itt bontakozott ki, miután 1896-ban Hollósy Simon, Réti István, Ferenczy Károly, Thorma János és Iványi-Grünwald Béla megalapították a festőiskolát, mely a naturalizmus és plein air festészet eredményeit honosította.

      

           

 

                                                            Tóth Árpád: Egy régi ház előtt  (részlet)

                                Nézem a zöld sürűn napfénylő régi házat,                Itt volna élni jó... nyomom ne is keressék,                        

                                Kéményén kéklő füstje mily kedvesen kereng,         Zümmögne a napos nyár, mint sűrü mézü kaptár,          

                                A vénhedt kúria, mint bölcs agg úr mereng,             S hallgatna bölcs, fehér csönd, ha télre jár a naptár,        

                                Ki élte alkonyán szelíden ül s pipázgat.                    Mint arany ifjuság után ezüst öregség.   (...) 

 

II. Gross Arnold

Gross Arnold (1929-2015), a “mütyűr-festő” mesés apróságokkal telizsúfolt álomházai, mikroszkopikus látásmóddal közelítik meg a világot. A szivárvány színeiben pompázó rézkarcait sajátos tündérvilágának városai és lakói népesítik be.  Antal Barnabás Gross Arnoldról írt verse így szól: "Hajszáldrót kontúr / Kreatura átlengő színfolt / Fényremegés / Játszik a gyermek szemében // A ház lakható / A kalitka nyitva."

"Annyi baj, gond, bánat és szörnyűség vesz körül minket a világban, hogy azt nem szabad még a művészetbe is beengedni." - vallotta a művész, aki Bálint Endre szavaival élve: „megritkítja a természet sűrűjét, hogy lebegő és röppenő akrobata- és zsonglőr-mutatványaihoz elég tere legyen, és legjobb barátainak is helyet biztosítson; kutyáinak, macskáinak, kecskéinek és sok pucér menyasszonynak, akik nélkül nagyon sivár lenne az élet, unalmas az álomház második és harmadik emeleti utcai szobája.” 

               

          

 

                                                      Weöres Sándor: Az éjszaka csodái 
 (részlet)


                                                     Nézd! a ház,                                                és belőle alvó lelkek

                                                     mint a felhő, fényt cikáz,                             párolognak, légbe kelnek

                                                     mozdul, mint a barna-béka,                       a kéményből, mint a füst,

                                                     vele mozdul az árnyéka,                            az ereszről, mint ezüst – (...)

 

III. Marosfalvi Antal

Marosfalvi Antal (1931-) szürrealista, lírai házai az erdőjáró, befelé néző és hallgatózó ember fészkei, az összetartozás és a vállalt közös sors színterei. Építőkövei emberi kapcsolataiból fakadnak. Képi architektúrája falikárpitra emlékeztető. A „kultúrahordozó közeget, az ember keze nyomát magán viselő világot” egymáson áttetsző síkokra tagolja. Az emlékképek egymásra rakódnak, az idő és a tér összesűrűsödik. Az álomszerű térben – mely elsősorban a néző értelmében rendeződik – az itt-ott felbukkanó realista részletekkel  nyit „ablakot” a hétköznapi világra. „Elhagytam a harmadik dimenzió látszatát, s ehelyett a több térben, több dimenzióban jelentkező látványt próbálom együttesen megragadni; az eseményeket, melyek velem és másokkal egy időben történhetnek.”  - vallja a festő.[3]

Marosfalvi Antal

 

                                                               Sulyok Gizella: Szerelemgyolcsban

                                                             Beleszőttem nevem                                         Vetek örök ágyat

                                                             falad kárpitjába                                               Szerelem várába

                                                             belefonom álmom                                           Burkolom éltemet

                                                             élted fonalába                                                 Szerelem gyolcsába.

 

IV. Bálint Endre

Bálint Endre (1914-1986) művészetének bölcsőjét a szentendrei szülőház jelentette. “Ez a ház volt a szülőházam … a Golgotára néztek az ablakok. Erre fogok gondolni, mikor meghalok.”- írja a művész.[4] A ház valóban a Golgota-térre tekintett. Képeinek jellegzetes motívumai mind szentendrei emlékeiből fakadnak; a háztető, a rácsos ablak, a lovacska  mind a honvágy és az otthon szinonímái. “Mintha egy padlásra, gyermekkori padlásra menne fel valaki és ott újra megtalálná régi játékait lomokká válva, és ezekkel bíbelődnék, játszana szeretettel, gonddal leporolgatná a beporosodott gyerekjátékokat.”- írta róla egy belga kritikus.[5]

A rácsos ablak először A Szentendrei rácsos ház című 1948-as munkáján jelent meg. “A rácspár jelentése dialektikus kettősséggel bír. A hegyes vashorog és az ívelt hullám egymáshoz való viszonyában megjelenik az erő és gyengédség egysége és ellentéte. Leképezi Bálint pszichéjét is, melyben a tragédiának feszül a groteszk humor.” - írja Kolozsváry Marianna, a festő monográfusa.[6] Egész életében a szorongás és halálfélelem gyötörte, árvaházi emlékei, betegsége, családi problémái csak növelték magányérzését, állandó honvágyát, otthontalanságát. Az 1969-ben készült Szentendre nyolcadik temploma című alkotásában egész életútját, sorsát bemutatja, előrevetítve elmúlását is. Tábláival a szentendrei pravoszláv templomok ikonosztázait idézi, így építve fel életművével egy 8. katedrálist, benne saját otthonát.[7]

        

    

 

V. Nádas Alexandra

Nádas Alexandra konstruktivista, klasszicizáló házai elszakított terek, spirituális menedékek rejtőzködőknek és keresőknek. Galambos Ádámtól, a Hordozható azilum című kiállítás méltatójától idézem: „Nádas Alexandra alkotásai – a ház mint otthon értelmezésén keresztül – a legszűkebb környezetbe invitálnak. Ott engedi a nézőnek keresni az értelmet, az önazonosság fogalmát, saját egzisztenciájának, békéjének vagy feszültségének megfogalmazását, ahol sokszor nem gondolnánk: a belső térben, a jungi értelemben vett én-ben, azaz önmagunkban. Ajtót tár elénk, nézők elé és egyúttal hagy is minket: önmagunkkal. Olyan ez, mint ahogy azt az előbb említett pszichológus írja valahol: „Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak soha nem mutatunk. (…) Ám a tükör a maszk mögé lát.”

Az ember néha idegen. Távol van másoktól, kultúráktól, néha önmagától. Mint ilyen, s egyben kereső ember természetes, szinte ösztönszerű viselkedése, hogy kutat, alkot, formál, valamit megszemélyesít, olyat keres, melyhez tartozhat. Korunk talán legnagyobb kihívása éppen ez: a valahova tartozás, a biztonság, az otthont adó szellemi-, lelki hely megtalálása. Ezért is fontos figyelmeztetés Hankiss Elemér gondolata, miszerint „csak az az ember lehet szabad, akinek van bátorsága arra, hogy hiteles választások során maga teremtse meg a maga világát.” Ugyanakkor tudjuk a feszültséget, a kilátástalanság, a szabadság hiányának húsba markoló jeleit, melyet Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij így fogalmaz meg: „Megérti, uram, megérti, mit jelent az, ha valakinek már nincs hová mennie? (…) Mert hiszen mindenkinek kell, hogy legalább egy utolsó menedéke legyen!” Az azilum szó jelentése magyarul menedék. A bibliai időkben a bűnelkövetők a szent helyeken menedéket nyerhettek. A szent alapjelentése ugyanakkor elkülönített, elkerített, olyan idézőjelbe vett tér, ami mentes a bűntől, kívül van a profánon. Nádas Alexandra alkotásain keresztül ehhez az egyéni azilum-kereséshez ad segítséget.”[8]

     

           

                                                                   

                   Weöres Sándor: Örök pillanat                                                 Weöres Sándor: ECCE HOMO

 

                            Mit málló kõre nem bizol:                                                                             Szem: magány.      

                             mintázd meg levegõbõl.                                                                             Lenn út, fenn pára,

                            Van néha olyan pillanat                                                                               át hegy cipel.

                            mely kilóg az idõbõl,                                               

                                                                                                                                                 Koponya: cella.

                           mit kõ nem óv, megõrzi õ,                                                                             Kinn zárt,              

                             bezárva kincses öklét,                                                                                 benn végtelen.

                          jövõje nincs és multja sincs,

                               õ maga az öröklét.                                                                                     Nyitott szem

                                                                                                                                                  ködbe húnyt.

                           Mint fürdõzõ combját ha hal                                                                         Csukott szem

                               súrolta s tovalibbent --                                                                               befele tárt.

                             így néha megérezheted

                              önnön-magadban Istent:                                                                          Test: határolt alak,

                                                                                                                                                  sas száll

                               fél-emlék a jelenben is,                                                                             maga fölé.

                              és késõbb, mint az álom.

                                S az öröklétet ízleled                                                                                Fáklyátlan csillag

                                  még innen a halálon.                                                                             sötétben

                                                                                                                                                 kel sötéten,

                                                                                                                                                 a világosság királya

 

VI. Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára

Bartók Béla operája, A Kékszakállú herceg vára – melynek szövegkönyvét Balázs Béla írta a múlt század elején – a férfilélek ábrázolása. „A helyszín és az időpont a legenda homályába vész. A Kékszakállú herceg magával viszi új asszonyát a várába. A sötét várról Judit baljós történeteket hallott, de bizalommal követte ide férjét. A várba érkezve hét lezárt ajtót lát, Kékszakállú hiába figyelmezteti, ő tudni kívánja, hogy mit rejtenek. Az első ajtó mögött a kínzókamrát találja, a második mögött a fegyvertárat. A harmadik ajtó a kincseskamrára nyílik, a negyedik a vár kertjére. De Judit vért lát a fegyvereken, az ékszereken és a virágon is. Az ötödik ajtó mögött kitárul a herceg birodalma, ám arra is véres felhő vet árnyat. Kékszakállú újból kéri, ne akarjon tudni minden titkot, de az asszony hajthatatlan. A hatodik ajtó mögött a könnyek tava van. A hetedik, a legféltettebb ajtó mögött három asszony bukkan elő hangtalanul - a Kékszakállú korábbi asszonyai. Már Judit számára sincs visszaút, ő maga is belép a hetedik terembe, ő is a Kékszakállú múltjának részévé válik.”[9] Würtz Ádám (1927-1994) grafikusművész Bartók trilógiájának első darabját választottam illusztrációul. 

Video: https://www.youtube.com/watch?v=Tllv7GMJuAk

 

VII. Avilai Szent Teréz: A belső várkastély

Avilai Szent Teréz (1515–1582) a keresztény misztika legismertebb női alakja. “Az emberi lelket úgy képzeli el, mint egy gyémántból vagy különleges tisztaságú kristályból készült várkastélyt, amelyben sok szoba van, amint az égben is sok lakás. … A várkastélyban középen van a legfőbb lakás, „ahol nagyon titokzatos dolgok történnek Isten és a lélek között.” Teréz hangsúlyozza: Isten úgy alkotta meg az ember természetét, hogy mindenki képes befogadni azokat a természetfölötti kegyelmeket, amelyek lehetővé teszik a Vele való személyes kapcsolatot. Senki nincs ebből eleve kizárva. … Teréz azt vizsgálja, minként léphetünk be „a mi szép és gyönyörűséges” várkastélyunkba. Sok lélek van ugyanis, aki a vár körítő falán tartózkodik, s egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy beljebb jusson. Az a kapu, amelyen át beléphetünk ebbe a várkastélyba, az imádság és az elmélkedés. Teréz hét lakást különböztet meg a lélek várkastélyában, amelyek különböző távolságra vannak Istentől.”[10] Juan de Rojas y Ausa (1620-1685) spanyol művész illusztrációja egy tornyot ábrázol, a nap irányába repülő hét madárral. Minél magasabbra lép a lélek, annál közelebb kerül a madár a fényhez, a lélek a Mennyországhoz.

              

 


[2] Károly Sándor: Levél a magyar Barbizonból. Vasárnap, 1931. 13. sz., Interneten: http://www.vesoagoston.com/oneletrajz/?doing_wp_cron=1455990443.8632719516754150390625, 2016.02.20.

[3] Marosfalvi. Életút képben, írásban. szerk.: Gál József, Szombathely, magánkiadás, 2001, p.27.

[4] Kolozsváry Marianna: Bálint Endre. A magyar festészet mesterei. Kossuth Kiadó/ Magyar Nemzeti Galéria, 2015, p.13.

[5] Kolozsváry Marianna: i.m., p.47.

[6] Kolozsváry Marianna: i.m. p.41.

[7] Kolozsváry Marianna: i.m., p.6.

 

Szerző: 

Imrik Zsófia