"Fekete vagyok, de szép ..." - A Fekete Madonna-kultusz története

A Fekete Madonnák titokzatos világa sokakat megérintett már. Én is átszűrtem magamon, hogy átfogó képet kaphassak a sötét középkor óta tisztelt fekete menyasszonyról, akit a “fekete haláltól” és a török félhold árnyékától rettegő ember sötét félelmei is átitattak a történelem folyamán. Feketesége teológiai értelemmel bír, melynek mielőbbi tisztázása segít majd megérteni, nem minden fekete Madonna Fekete Madonna.

Leonard Moss már 1952-ben megjelent tanulmányában leszögezte, a sötét színű Madonna ábrázolások akár az egzotikus déli népek sötét bőrszínét is “reprodukálhatják”, de fizikai tényezők is felelhetnek a megfeketedésért, mint például a gyertyakorom, az évtizedek alatt felgyülemlő szennyeződésréteg és az ólomtartalmú pigmentek optikai változása. A feketeség okai tehát sokrétűek, mint ahogy a kegyképek története is sokféle, olykor pogány gyökerekre vezethető vissza, ami véleményem szerint egyáltalán nem kisebbíti későbbi keresztény jelentőségüket.

Európa-szerte 450-500-ra becsülik a Fekete Madonnák számát, a sötét bőrszínnel ábrázolt Szűzanya-szobrokat és festményeket, melyek leginkább középkori (12.-15. századi) eredetűek és csodák kötőnek hozzájuk. Számtalan középkori másolattal is találkozunk, melyek a történelem viharaiban odaveszett Madonna-szobrokat pótolták, s számtalan barokk kori másolattal, melyek a legkiemelkedőbb Fekete Madonnák tiszteletét voltak hivatottak máshol is elterjeszteni és kegyelmeket kieszközölni.

Az európai Fekete Madonna-kultusz születése a 12. század első felére tehető. A Francia Királyságban élő Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153), az egyháztörténet egyik legfontosabb személyisége, a 12. század egyik szellemi vezéregyénisége 86 beszédet írt az ószövetségi Énekek énekéről. Ő hasonlította először Máriát az Énekek énekének menyasszonyához, aki azt vallja:

“Fekete vagyok, de szép, Jeruzsálem leányai; (…) Ne nézzetek engem, hogy feketés vagyok, mert a nap színtelenített meg engem: anyám fiai harcoltak ellenem.” (Énekek éneke 1,6)

Bibliai értelemben a feketeség a súlyos megpróbáltatások jelképe. Clairvaux-i Szent Bernát számára nem csak Mária, hanem az egyház is olyan, mint a menyasszony: fekete és szép egyszerre. Szép, mert ékességét a Vőlegénytől kapja, és fekete, mert a megalázott és megcsúfolt Vőlegény képmása.

Bernát egész életében az egyház pártján állt, de néha úgy tűnt az egyházat érintő kritikája találkozik a kor szektás irányzataival. Ő írta meg lényegében a Templomos Lovagrend reguláját is. A rendet 1119-ben francia lovagok alapítottak Jeruzsálemben, s mivel házuk az egykori jeruzsálemi templom területén állt, templáriusoknak, templomos lovagoknak nevezték magukat. A Fekete Madonna-kultusz elterjesztésében Clairvaux-i Szent Bernáton kívül a templomosoknak is szerepük volt, akik egyes vélemények szerint Etiópiából hozták magukkal a Fekete Madonna tiszteletét. Hogy ebből az időből fakad a keresztények Fekete Madonna-tisztelete, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a keresztesháborúk idejére datálható a franciaországi Fekete Madonnák nagy száma, melyek feketeségét Mária megpróbáltatásaival magyarázták. Európában ma is Franciaország rendelkezik a legtöbb Fekete Madonnával, legalább 180-at tartanak számon. S milyen érdekes, hogy pont Franciaországot fenyegeti ma a legnagyobb “sötétség”.

Bernátot 25 évesen kérték fel egy kolostor megalapítására a Keserűség völgyében, amit csak később neveztek át a szerzetesek clairvaux-re, vagyis világosságra, hiszen lelki értelemben fény gyúlt a sötétségben. Clairvaux-i Szent Bernát, a Világosság völgyének apátja számos Fekete Madonna-kegyhelyre ellátogatott, például Chatillonba és Affligembe is. A 12. századi chatilloni Fekete Madonnát, a Minden Kegyelem Miasszonyát Szent Bernát Madonnájának is nevezik, mert ezen a helyen történt Bernáttal gyermekkorában az ún. “tejcsoda”, mikor a megelevenedő kegyszoborból anyatej-cseppek hullottak alá, s ő meggyógyult súlyos betegségéből. A chatilloni Fekete Madonna hát Európa egyik legnagyobb hatású Fekete Madonnája, mely sajnos a francia forradalom idején tűz martalékává vált, bár Ean Begg véleménye szerint elrejtették. A kegyhelyen ma egy másik szobor, egy másik Minden Kegyelem Miasszonya látható, ami szintén egy Fekete Madonna, még ha sokat veszített is sötétségéből az évszázadok folyamán.

Említést tettem a templomos lovagok Afrikából hozott Fekete Madonna tiszteletéről is, mely a Szent Bernáti Mária-tisztelet elterjesztését csak méginkább fellendítette. Ugyan az első afrikai keresztények Egyiptomban éltek (Márk evangélista terjesztette itt a hitet), Egyiptomot 613-ban meghódították az arabok és évszázadokra elvágták Európától. Afrikában nem készültek a középkorban Fekete Madonnák, melyekhez csodák kötődnének, hiába számít a kereszténység legalább annyira ősi vallásnak ott, mint Európában. Az afrikai eredetű fekete szobrok valószínűleg pogány eredetűek, ezeket a földanyákat, istennőket Stephen Benko szerint a 4. században integrálták a kereszténységbe.

Ízisz az ókori Egyiptom anyaistennője volt, Ozirisz felesége, Hórusz anyja, kinek kultusza az ókori Közel-Keleten és egész Európában elterjedt, a görögök és a rómaiak is tisztelték. Még Pannóniába is eljutott kultusza, melynek egyik bizonyítéka az ókori Savaria (ma Szombathely) Ízisz-szentélye, az Iseum. A 332-es zsinat határozatára azonban az Ízisz-templomokat és kegyhelyeket  lerombolták vagy keresztény templommá alakították, s mivel az Íziszt ölében Hórusszal ábrázoló istenszobrokat a korai keresztények magától értetődően Máriával és Jézussal azonosították, cezáreai Euzébiusz püspök, ókori történetíró elfogadtatta és beépítette őket az evangelizációba. Így lényegültek át a pogány istennő szobrok Máriává, s szentelődtek meg a keresztény misztériumban.

Az ókori anyaistennők szobrai gyakran fekete színűek voltak, mely termékenységükre utalt. Bár Ízisz a fájdalomban és megpróbáltatásban is párhuzamba állítható Máriával, férje eltűnése miatt szomorúnak nevezték ugyanis. (Az arámi nyelvben, Jézus anyanyelvében egyébként a fekete szó jelentése szomorú.[1]) A feketeség hát élet és halál színe egyaránt. A legtermékenyebb talaj is fekete színű, s minél feketébb a föld, annál alkalmasabb a mezőgazdasági termesztésre. Nem csak Íziszt, de a növények ültetésének, aratásának és az anyai szeretetnek római istennőjét, Ceres-t is gyakran sötét bőrszínnel ábrázolták, kinek görög megfelelője Démétér (Ge-meter), aki nevében is a földdel áll összefüggésben. Stephen Benko a földanya koncepciót még Ádám teremtésével is kapcsolatba hozza. Szent Ambrus (339-397) egyházatyára hivatkozik, aki szerint Ádám teremtése a szűz, meg nem munkált földből megelőlegezi Krisztus születését a Szűztől. Szent Ágoston (354-430) egyházatya szerint, azáltal, hogy Jézus a földre született, Szűz Mária a földet képviseli. Számtalan példa alátámasztja ezt a képet, mint például a szír maronita liturgia következő sora is: “Mária méhébe fogadott, mint a jó föld a búzaszemet.” A föld azonban nem csak a termékenység és az új élet forrása, a halál is kapcsolódik hozzá, hiszen az ember porból lett és porba tér vissza. Így a termékenység, az élet és a halál, az öröm és a szomorúság mind ötvöződnek a föld feketeségében. Nézzünk hát az inkulturáció jelenségére konkrét európai példákat!            

A francia Le Puy en Velay első keresztény templomának ókori dolmene mellett állt közvetlenül az oltáron a település első kegyszobra az 5. századtól. Az I. Le Puy-i Miasszonyunk szobrot a Szikla Miasszonyának is nevezték, emlékeztetve annak a beteg keresztény nőnek a látomására, akinek Mária a dolmenen állva jelent meg, hogy bíztassa, a dolmenhez járulva csodás gyógyulást nyerhet. A Szűzanya egy templom felépítését kérte a pogány helyen, mely azonban csak évtizedekkel később, 430-ban valósulhatott meg pápai engedéllyel. A dolment, még ha meg is szentelődött, pogány eredete miatt a 8. századi ikonrombolások hevében eltávolították. Az 5. században állított kegyszobrot a 14. században ellopták, de egy 13. századi zarándok ábrázolása fennmaradt róla, mely szerint a gyermek oldalvást ült anyja ölében. A Szikla Miasszonya még azokra az Ízisz-Hórusz ábrázolásokra hasonlított, ahol Hórusz azért fordult anyja felé, hogy annak istenségében fürdőzhessen. Ellenben a középkori Madonna szobrokon a gyermek Jézust jellemzően anyja ölében, mint a Bölcsesség székében ábrázolták, középre helyezve, előre tekintve. A 13. századi zarándok rajza is egy érvként szól amellett, hogy a korai Fekete Madonnák gyakorta pogány eredetűek voltak.

           

Miután a 14. században a Szikla Miasszonyának nyoma veszett, egy ismeretlen eredetű 12. századi festett fa-szobor került a helyére, melyet II. Le Puy-i Miasszonyunkként emlegetnek. Úgy tartják, a babiloni nagy szultán, Egyiptom szultánja ajándékozta a keresztesháborúk idején egy francia királynak. A szobrot úgy is nevezték: “az egyiptomi”. A francia forradalom idején, 1794-ben úgy égették el máglyán, mint egy boszorkányt, miközben azt kiáltozták: “Le az egyiptomiakkal!” Egy 1777-ből fennmaradt részletes rajz és leírás alapján készítették el pontos viaszgyanta másolatát, a ma is látható II. Le Puy-i Miasszonyunk szobrot. A 18. századi feljegyzés szerint is a szobor az egyiptomi Ízisz istennő és Hórusz tiszteletére készült, amit a szobor egyiptomi származása is alátámaszt. A keresztény értelmezés azáltal válik egyértelművé, ha a másolatot szemlélve megfigyeljük, Máriának és Jézusnak is csak az arca fekete, kezeik világos színűek. A feketeség oka hát a megpróbáltatás, ahogy az Énekek énekében írva vagyon: “Fekete vagyok, de szép (…) a nap színtelenített meg engem.” Mária lélekben együtt szenvedett Jézussal, együtt hordozta vele a keresztet, az emberi szeretetlenségből fakadó keresztet, ezért szól így a folytatás: “anyám fiai harcoltak ellenem.” A máglyán elégetett kegyszoborról azonban nem ez az egyetlen másolat készült, mellyel pótolták az eredetit, hanem már a 17. században megalkottak róla egy hozzávetőleges kópiát is, melyet 1844-ben vittek Le Puy en Velay katedrálisába, hogy a főoltár mögött elhelyezzék. Ezt a 17. századi másolatot III. Le Puy-i Miasszonyunknak nevezik.

Már említettem, hogy másolatot nem csak pótlás céljából készítettek egy kegyszoborról, hanem akkor is, ha tiszteletét más helyen is el akarták terjeszteni. A máglyán elégetett II. Le Puy-i Miasszonyunkról már a 17. században is készítettek másolatot Aurillac lakosai számára, akik a Havazás Miasszonya névvel illették a hozzá kapcsolódó csodák miatt. Közvetítésével tovább terjedt a Le Puy-i Fekete Madonna tisztelete, mert az aurillac-i másolatról készítették el ugyancsak a 17. században az Anjony Miasszonyunknak nevezett kegyszobrot, mely a Tournemire közeli Anjony kastély kápolnájának éke.

Le Puy en Valey pogány helyre épült keresztény templomához hasonlóan a szicíliai Tindari-i Szűz Mária kegyszobor tengerre néző meredek hegyfokra épített szentélye is pogány alapokra épült. A 9. században  muszlimok által lerombolt Kübelé-templom romjaiból szerzetesek építették fel Tindari első keresztény templomát, melynek oltárára a csodás Fekete Madonna szobrot helyezték. A Madonnát gyakran kapcsolatba hozzák Kübelé istennővel, a frígiai termékenység-istennővel, akit a görögök Rheával azonosítottak, a rómaiak pedig istenanyaként (Magna Mater deorum) a természet istennőjeként tiszteltek. Egy legenda szerint a szobrot tengerészek menekítették a képrombolások elől keletről, akik a nagy vihart Tindari öblébe húzódva vészeltek át. A vihar lecsendesedése után addig nem tudtak továbbindulni, míg a szobrot ki nem rakták hajójukból a partra. Egy másik legenda szerint pásztorok találtak rá egy ládában a partközeli barlangban, mellette az Énekek énekéből idézett feljegyzéssel, ami feketeségét magyarázza. Mindenesetre a szobor talapzatára azért vésték fel a “Nigra sum sed formosa” feliratot, hogy alátámasszák a szobor keresztény eredetét, s hogy megvédjék az esetleges kivilágosítástól.

 A híres katalán Montserrati Miasszonyunk egy korai trónoló Szűz ikon után készült, 12. vagy 13. századi festett fa másolat. Egy legenda szerint az első kegyszobrot Szent Lukács evangélista faragta Szent József ácsszerszámaival, majd Péter apostol hozta Jeruzsálemből Barcelonába. Egy másik legenda egy másik apostolnak tulajdonítja készítését, Spanyolországba pedig János apostolon keresztül származtatja. A St. Eters püspök által Barcelonába juttatott szobrot a 8. századi muszlim ostromból kimenekítve 718-ban a hegyekben rejtették el, melyet csak 890-ben találtak meg két pásztor látomásainak hatására, s helyben szentélyt építettek számára. Évszázadokon át sok csoda kísérte jelenlétét, így a kegyszobor Spanyolország legnagyobb hatású kegyszobrává vált, melyhez rengetegen elzarándokoltak. Loyolai Szent Ignác, a Jezsuita rend alapítója is itt döntötte el, hogy elhagyja világi életét. Az Újvilágban sok templom, település és sziget kapta nevét a Montserrati Fekete Madonnáról.

A 12-13. századi montserrat-i szobor feketeségének magyarázata az Énekek énekéből is származhat, bár Clairvaux-i Szent Bernát elmélkedéseinek hatása inkább francia földön gyümölcsözött, így pogány kapcsolata sem kizárt. Nem bizonyított tény, csupán feltételezés egyesek részéről kapcsolatba hozni Montserrátot a Szent Grállal. Nikodémosz apokrif evangéliuma szerint Arimathiai József fogta fel a Szent Grálba a Jézus sebeiből  kifolyó vért, melyet később a templomos lovagok őriztek. A Szent Grál legenda mai ismert formája a 11. században a Mária-kultusszal egyidőben alakult ki, a 12-13. században pedig megszaporodtak hatására az ezoterikus keresztény szekták, bár nem Spanyolországban, hanem Franciaországban. A katharok ellen Szent Bernát is küzdött. Ean Begg szerint Montserratban Szent Grál-szentély állt. Még Heinrich Himmler, a náci SS vezetője is megpróbált spanyolországi látogatásán a Szent Grál nyomára bukkanni 1940 októberében. A náci spanyol diktátorral, Fransisco Francóval való találkozása után “Richard Wagner Parsifal című operája alapján utazott Montserratba, mert abban az áll, hogy a Szent Grált "Montsalvat csodálatos kastélyában, a Pireneusokban" tarthatják.

Náci körökben úgy gondolták, hogy Montsalvat Montserratot jelenti, míg mások szerint a franciaországi Montségurt. A német vélekedést megerősítette, hogy az operát először Barcelonában mutatták be 1913-ban. Heinrich Himmler azt remélte, hogy a Szent Grál megszerzése segíthet Németországnak megnyerni a háborút, neki pedig természetfeletti hatalmat biztosíthat” - írja Montserrat Rico Góngora (La abadía profanada, Planeta, 2007).[2]  A megszentségtelenített kolostor című könyvét egy korábbi montserrat-i szerzetessel folytatott beszélgetése alapján írta meg az írónő. Az idős Andreu Ripol Noble 1940-ben az egyetlen németül beszélő szerzetes volt a kolostorban, így elöljárói őt kérték meg arra, hogy fogadja az SS vezérét, a kolostor vezetője ugyanis nem kívánt a vendéggel találkozni. Annyi bizonyos, hogy Himmler üres kézzel tért haza, mi pedig továbbra sem ismerjük a szobor feketeségének eredetét, mely akár még a rengeteg zarándok által gyújtott gyertyától is besötétedhetett.

A legendák ugyan nem tekinthetők hiteles történeteknek, de csíráját megőrizhetik a valóságnak. Ezért nagyon valószínű, hogy azok a Fekete Madonnák, melyekre legendájuk szerint barlangban vagy földben, esetleg fatörzsbe rejtve találtak rá, pogány eredetűek. A 8. századi képrombolás idején ugyanis minden pogány eredetű képtől meg akarták tisztítatni a templomokat. Természetesen nem csak pogány eredetű Fekete Madonnákat ástak el, a szobrok ellenség elől való föld alá rejtése gyakori volt a muszlim támadások során, a vallásháborúk idejében, a francia forradalom idején, Napóleon hódításai alatt és a spanyol polgárháborúban is.

Nem csak esetleges pogány eredete miatt érdekes az olaszországi Foggia város Madonna-szobra, a Szegények legszentebb koronázott Szűz Máriája, hanem az utólag faragott világosabb bőrű Jézuskája miatt is. Legfeljebb 11. századi lehet a kegyszobor, melyet a legenda szerint 1001-ben egy tölgyfa tetején pillantott meg Ariano Irpino gróf. A gróf vadászat közben egy a fényben úszó fára lett figyelmes, melynek törzsében a Szűzanya jelent meg neki, aki a fa koronáján ülő egyszerű fa-szoborra mutatott, s kérte, hogy olyan szentélyt építsenek számára, mely minden pompát és csillogást mellőz. A jelenésnek nem ő volt az egyetlen szemtanúja, egy szántó-vető parasztember is észlelte, aki ökrével együtt térdreborult a Szűzanya előtt. A jelenést követően olyan dolog történt, mely elképzelhetetlen volt abban az időben, a gróf és a parasztember örömükben megölelték egymást. Nyilvánvaló, hogy a szegényekkel szemben tanusított szolidaritást hangsúlyozza a festés nélküli egyszerű fából készült Madonna-szobor, melyet a hagyomány szerint maga a Szűzanya koronázott meg egyszerű koronával a szokástól eltérően a püspök vagy a pápa helyett. A szoborból szentelt olaj kezdett folyni, melyhez sokan elzarándokoltak és gyógyulást nyertek. Nem csak templom, de kolostor is épült ide a későbbiekben. A tölgyfa maradványai a templom oltára alatti kriptában találhatók a mai napig.

Ez az oltár alatt őrzött szent fa valószínűleg a hely pogány eredetére utal. A pogány hitvilágban nagyon tisztelték a szent erdőket és ligeteket, a pogány istenségeket pedig szent állatok is kísérték. A szentély, melybe Don Mario Morra véleménye szerint a 8. századi képrombolások elől fába rejtett szobrot elhelyezték, egy Héra-templom alapjaira épülhetett. ( A dél-olaszországi Colonne-fokon is létesült egy Héra szentély az ókorban, melynek ma mindössze egyetlen dór oszlopa áll.) A görögök trónoló Héra istennőjét, akit a rómaiak Junóként tiszteltek, azonban mindig egyedül ábrázolták, mint Úrnő, szemben a keresztények trónoló Fekete Madonnájával, aki mindig maga mellett tudta Szent Fiát. 19. századi szentképeken a Szegények legszentebb koronázott Szűz Máriáját még magában ábrázolták, csak 1987-ben egészítették ki a Fekete Madonnát egy világosabb bőrű kis Jézussal, akit II. János Pál pápa helyezett az anya ölébe. Ha a Madonnához tartozott volna már korábban is gyermek, miért vártak volna a pótlásával legalább száz évet? Talán a kápolna falán lógó érdekes régi festmény is azt bizonyítja, egy görög-római istennő keresztény Máriává formálásával van dolgunk. A tölgyfa koronáján két asszony ül, az egyik a Fekete Madonna gyermek nélkül, a másik az égből alászállott fehérbőrű Szűzanya ölében a kis Jézussal. Úgy tűnik, az 1987-ben kiegészített gyermekkel, végképp kinyilvánították, mi keresztények a Madonnát tiszteljük a szoborban, s nem az ókori földistennőt. 

   

Olaszországban is, de Spanyolországban is előfordulnak még olyan Fekete Madonnák, melyek fehér gyermeket tartanak kezükben. Vajon hasonló okból kifolyólag, mint Foggiában? Az olaszországi san severo-i Segítő Madonnát, melyet egy Ágoston-rendi szerzetes hozott magával Szicíliából 1564-ben, 1760-ban barokkizálták. Nem csak díszes öltözetbe bújtatták, de jobbjába egy gabona, szőlő, olajbogyó “csokrot” adtak, hogy védelmezze a mezőket és a növényeket, baljában pedig kicserélték az eredeti Jézuskát. A gabona, a szőlő és az olajbogyó a megváltástörténet keresztény szimbólumai, de kapcsolatba hozhatók a növények ültetésének és az aratásnak görög-római istennőivel is, Ceres-szel és Démétérrel. De hogy a Madonna korábban is tartott-e gyermeket a kezében, és ha igen, vajon világos volt-e vagy sötétbőrű, erről nincs információnk. Mint ahogy nincs információnk a spanyolországi Santisteban del Puerto 
Colladoi Miasszonyunk szobrának fehér Jézuskájáról sem. A szobrot egy Esteban Solís Palomares nevű ember találta szántás közben 1232-ben. Az eke egy földbe temetett harangban akadt fenn, melyben Fekete Madonna szobor rejtőzött. A jóember állataival együtt térdreborult előtte, később remetelakot építettek ide.    

A spanyolországi Chipiona Regula Miasszonya szobrát 1563-ban csonkították meg, így a Fekete Madonna ölében álló Jézuskából csupán vörös ruhája és fehér lábacskái maradtak meg. A szobrot annyiszor javították, hogy lehetetlen volt megállapítani a Madonna és gyermek eredeti színét, így nem tudni, hogy a művész eredetileg szánta-e sötétbőrűnek a Madonnát, a gyermeket pedig világosnak, vagy idővel sötétedett-e meg a Madonna arcán a pigment, netán a gyermek is sötétbőrű volt eredetileg. Olyan vélemény is napvilágot látott, hogy a fa anyagából adódóan sötétedett meg, emiatt a javításokat is hozzá igazították színben. A fát, mely hasonlóságot mutat a cédrushoz pontosan nem azonosították, de jellegzetességei miatt észak-afrikainak gondolják. A kegyszobor legendája szerint is afrikai eredetű, állítólag Szent Ágoston (354-430) hippói püspök faragta Algériában, ahonnan Ágoston-rendi szerzetesek hozták magukkal Dél-Spanyolországba, bizonyos források Szent Cypriánt nevezik meg. A mórok elől egy fügefa alatti kútba rejtették, ahol csak 1300 körül bukkantak rá Regla vára közelében. A szakemberek 12-14. századi kasztíliai szobornak tartják, mely a középkortól kezdve nagy tiszteletnek örvendett a tengerészek körében vihart megfékező legendája miatt. Az 1600-as években barokkizálták, díszes öltözettel látták el, a paláston kívül pedig a kezébe helyeztek egy “babaszerű” fehérbőrű kis Jézust.

A belgiumi Brugge Regula Kedves Miasszonya kegyképe a chipiona-i kegyszobor festménybe ültett másolata, melyet a brugge-i Ágoston-rendiek kaptak ajándékba spanyol rendtársaiktól 1676-ban. A belga hívek chipiona-i Madonna iránti tisztelete már egy évtizeddel korábban elkezdődött, mikor Jacob Willemart belga Ágoston-rendi szerzetes egy kis nyomattal érkezett haza chipiona-i rendtársainak látogatásából, s Belgiumban is csodás gyógyulások történtek. 1676-ban aztán egy Sancta Maria nevű hajóval érkezett meg az ajándékba küldött kegykép, a kegyszobor másolata, melynek egy különleges oltárt készítettek a Szent Ágoston-templomban.

Az említett Fekete Madonnák, melyek fehér gyermeket taranak a kezükben, három esetben is az Ágoston-rendiekhez kötődtek. Hogy van-e mélyebb összefüggés, ez számomra is kérdéses.

Az eddigiekben tehát olyan Fekete Madonnákra láttunk példákat, melyek feketeségét a keresztények Mária megpróbáltatásaival magyarázzák. Teljesen mindegy, hogy közülük számtalan feltételezhetően pogány eredetű-e, mert attól a pillanattól, hogy keresztény Madonna szoborként értelmezték, az Énekek énekével hozták kapcsolatba.

Most olyan példákat szeretnék bemutatni, melyek eredetileg fehérbőrű Madonna szobrok voltak, csak a fizikai tényezők okozta változás eredményeként sötétedtek meg idővel, vagy szándékosan festették át őket feketére. A Madonnák bőrszínének megsötétedését okozhatja kémiai reakció (például a földbeásott tárgyak esetében), az ólomtartalmú pigmentek romlása, templomtűzben, gyertyalángban szerzett sérülés, az örökmécsesből vagy a kegyképek előtt gyújtott gyertyákból származó gyertyakorom okozta megfeketedés, illetve az évtizedek alatt felhalmozódott szennyeződés is. Fontos tisztázni azonban, hogy egy teológiai értelemben vett Fekete Madonnával szemben nem elvárás, hogy az elejétől fogva fekete legyen. Idővel való megsötétedése is nyerhet keresztény értelmet, hiszen az Énekek énekének menyasszonyát is a nap égette meg, azért lett sötétbőrű. A hívek a megsötétedett Madonnákban a történelem viharainak megpróbáltatásait látták tükröződni, mely a Szűzanya együttérzését is kifejezte számukra. Ragaszkodtak hozzá, hogy ne állítsák helyre megsötétedett Madonnájuk eredeti bőrszínét, amit gyakran figyelembe is vettek a restaurálásnál, de sokszor nem, mint ahogy az einsiedelni történet is mutatja.

A svájci Einsiedelni Kedves Miasszonyunk egy eredetileg világos bőrszínűre festett gótikus fa-szobor, mely 1450 körülre datálható. Egy templomtűzben elégett 9-10. századi Fekete Madonnát (“Bölcsesség széke”) helyettesítettek vele 1465-től. A legenda szerint 825 körül egy Meinrad nevű bencés szerzetes remeteségbe vonult, s a Zürich közeli monostorból beköltözött az erdőbe, ahova csak egy Fekete Madonna szobrot vitt magával, hogy legmélyebb félelmeivel is szembe tudjon nézni. Harminchárom év elvonulás után két zarándoknak öltözött rabló ölte meg őt, akiket fekete hollók üldöztek Zürichig, elfogatásuk helyéig. Negyven évvel később bencés kolostort alapítottak az erdei remetelak helyén, ahol 948. szeptember 14-én csoda is történt.  Konstanzi Konrád püspök épp a templomban imádkozott, mikor Krisztus alászállt az égből és mennyei liturgiát mutatott be, majd maga szentelte fel a helyet Édesanyja tiszteletére. A Fekete Madonna kegyszobrot a Sötét Erdő Miasszonyának is nevezték a kegyhely eredetére emlékezve, de hogy tűzben való elvesztése után miért fehérbőrű Madonnával pótolták, az számomra még kérdéses. 1600 körül a barokk stílusban öltöztetni kezdték, ruháit az egyházi évnek megfelelő liturgikus színek szerint folyamatosan cserélik a mai napig. Háromszáz év alatt azonban oly sok gyertyát gyújtottak meg előtte, hogy a gyertyakorom sötétebbre színezte arcát. A francia forradalom idején meg is rongálódott, s egy éves bludenzi száműzetése során, 1799-ben restaurálták. Mikor a művész megtiszította, visszanyerte eredeti színét, azonban az emberek csalódottan fogadták kivilágosodott Fekete Madonnájukat, s 1803-ban feketére festtették arcát és kezeit a gyermekével együtt.

Nyárfából faragták az olaszországi Pescasseroli kisváros Legszentebb koronázott Szűz Máriáját, a 13. századi Fekete Madonnát, mely a történelem során két tűzesetet is túlélt, de megfeketedett. Mikor már restaurálásra szorult a féregrágta szobor, - mely több helyen is nagyobb hiányokkal bírt, és ruhája, koronája is korrodálódott az idők folyamán -, sajnos a szobor arcát is megtisztították, s visszaállították a fa természetes színét, mely jóval világosabb, mint ahogy megszokták a hívek.

1220-ban, egy templomtűzből menekült meg a belgiumi Walcourti Miasszonyunk, melyet 957 és 1020 között faraghattak citromfából, majd ezüstöztek. A legenda szerint isteni segítséggel angyalok vagy galambok közreműködésével repült ki a lángokból, és egy fa tetején landolt. Csak azután tudták lehozni a fáról, miután elhangzott az ígéret az új templom felépítésére és egy monostor alapítására azon a helyen. A farontóbogarak által károsított szobrot 1988-ban restaurálták a Művészeti Örökség Királyi Intézetében, ahol az eredeti ezüstréteg alatt polikróm festést találtak. Megállapították hát, hogy a szobor eredetileg nem Fekete Madonnának készült. A tűz nyomot hagyott a szobron, bal oldala sötétedett meg, ettől kezdve értelmezték Fekete Madonnának, mely a megpróbáltatások által feketedett meg. Ezüstborítása feltehetőleg már a 11. században rákerült, majd az oxidáció következtében feketedett meg. A 13. majd a 17. században században további ezüstrétegekkel borították. Az ezüsttárgyak nem korrodálódnak, de a levegőben lévő kén-hidrogén jelenlétében barnás fekete ezüst-szulfid-réteg vonja be felületüket. Úgyszintén sötét színűre válik az ólmos festékkel fehérre festett tárgy kénhidrogénes levegőben.

        

A bajorországi Altöttingi Kedves Miasszonyunk szobrot is gyertyakorom színezte feketére. A koragótikus hársfa szobrot burgundinak vagy Felső-Rajna vidékinek tartják és az 1330-as évekre datálják. A gyermekét tartó álló Szűz Mária-szobrot kegyszobornak 1489-től tekintették, mikor egy balesetet szenvedett gyermek csodálatosan meggyógyult a városka Mária kápolnájában. A Mörnbach patakba fulladt hároméves kisfiút édesanyja a kápolnába vitte, ahol a halott kisfiú életrekelt. Hamarosan újabb csoda történt, egy hatéves kisfiú gyógyult meg egyik napról a másikra, miután elütötte egy szénásszekér. Ettől kezdve egyre nagyobb számú zarándok érkezett a templomba, mely a németek legelső Mária kegyhelyévé vált.

Valószínűleg az örökmécses okozta tűzben feketedett meg a Kölni Fekete Istenanya, melyről úgy tartják, megmenekülve a pusztulás elől, a győzelem jeleként viseli magán a feketeséget, ahogy a feltámadt Krisztus is a sebhelyeket. A szobor a loretói Szent Ház Fekete Madonnájának másolata. 1675 előtt nem sokkal a kölni polgármester fogadalmat tett, hogy elzarándokol a loretói Szent Házba a Fekete Madonnához, de mivel nem tudta teljesíteni, úgy döntött, helyette építtet egy loretói kápolnát a kölni kármelita kolostorban. Boldogan fogadták tervét, mert már évek óta voltak jelei annak, hogy a Szűzanya pontosan ide szeretne egy loretói kápolnát: az esti imák után a nővérek misztikus énekhangokat hallottak, a loretói litánia csendült fel nem egyszer. A megépült kápolnát 1675-ben szentelték fel, a Hollandiából hozatott sötét hársfából készített loretói kegyszobor másolatot, a Kölni Fekete Istenanyát pedig az örökmécses közelében helyezték el. A már említett legendán túl egy másik legenda is fennmaradt, amely feketeségét magyarázza: A “fekete halálnak” nevezett pestis kitörésekor az emberek a Fekete Madonnára bízták sorsukat. Másnapra a járvány megszűnt, a Madonna pedig besötétedett.

A pestises időszakban valóban megnőtt a Fekete Madonnák iránti tisztelet szerte Európában. De nem csak a pestis puszított ekkortájban, a törökök is fenyegetésben tartották Európát. Sorra épültek Kölnhöz hasonlóan a loretói kápolnák, ugyanis a törökellenes küzdelmek jelképévé a Loretói Boldogasszony vált. Az arannyal és elefántcsonttal díszített 13. századi  szobor, - melyről úgy tartja a legenda, hogy Lukács evangélista faragta cédrusfából – 1921-ben a tűz martalékává vált a loretói Szent Házban, melyet a törökök szentföldi pusztításai elől menekítették ide 1294-ben. A nagyhatású kegyszobor pótlásához igyekeztek hasonlóan sötét és nemes faanyagot keresni, másolatát a vatikáni kertekből való cédrusfából faragták. Fekete Madonna-szobor készítésére gyakran használtak alapból sötét faanyagot, mint ahogy a budavári Nagyboldogasszony-templom (Mátyás-templom) loretói kegyszobra esetében is. Az 1707-re kialakított loretói kápolna 17. századi Fekete Madonnája ébenfából készült, Kollonich bíbornok ajándékozta templomunknak.       

A Fizikai romláson és a fa természetes anyagán túl szándékos átfestések is eredményezhetik egy Fekete Madonna fekete színét. A franciaországi Clermont-Ferrand város Fekete Madonnáját, a Jó halál Nagyasszonyát 1972-ben találtak rá a clermont-ferrand-i püspök temetőkápolnájában. A Madonna és gyermek arcának és kezeinek fekete festése 1830 körüli, de valószínűleg korábban is sötét bőrű lehetett a “Bölcsesség széke” ábrázolás. A 19. században restaurálás “fedőnévvel” gyakran átfestették a műalkotásokat, ebben az esetben is talán a bőrszín felfrissítését szerették volna elérni. Számos Fekete Madonna került elő temetőkből, temető-kápolnákból és 19. századi kriptákból. Az ilyen ábrázolásokat franciául úgy nevezik: "Notre Dame de Sous Terre", melynek szószerinti fordítása “Miasszonyunk a föld alól”, átvitt értelemben az alvilágból, vagyis keresztény értelemben a túlvilágból. A Madonna közbenjárása segíthet át minket a Mennyországba, hiszen ő maga a Mennyország kapuja, általa hozott megváltást számunkra Szent Fia. A Jó halál Nagyasszonyának neve keresztény értelemben nem azt jeleni, hogy a halál szép formája után esdeklünk hozzá, hanem hogy a földi élet kegyelem állapotában való befejezésére vágyunk, mely után a tisztítótűzön át Isten színelátására juthatunk. Ez fogalmazódik meg az Üdvözlégy Mária utolsó soraiban: “Imádkozzál érettünk most és halálunk óráján, Ámen”.

Szintén Franciaországban történt az az eset, mikor 1892-ben azért festettek még feketébbre egy trónoló Madonna szobrot, hogy az egyház több zarándokot vonzzon. A 11. századi  Chastreixi Miasszonyunk szobrot azonban 1982-ben eltulajdonították, a helyébe készített másolatot pedig világosabb fából faragták, hogy jobban hasonlítson az ellopott kegyszobor eredeti színéhez.

A Fekete Madonna tisztelet nem csak kegyszobrok iránti tiszteletben nyilvánul meg. Nagyhatású kegyképeket is számontartunk, melyek számtalan verzióban és másolatban terjedtek Közép- és Kelet-Európában. Főleg a barokk kor embere tisztelte ezeket a kegyképeket nehézségei közepette, a veszedelemben, a háborúban, az éhinségben, a pestistől való félelmében a Szűzanyához folymodott segítségért. A Fekete Madonna kegyképek a bizánci ikonok hagyományát követik, kivéve a kegyszoborról készült festménymásolatok, ahogy erre is láttunk már példát a belga kegykép esetében. Szent Lukács evangélistát tartják az első Mária-képek festőjének. A 6. századi hagyomány, miszerint festő is volt, nem csak orvos, valószínűleg arra vezethető vissza, hogy ő beszél a legtöbbet és a legszebben a Szűzanyáról, kvázi finom képet rajzol róla, ha nem is ecsettel de leírásokkal. A Lukács által sötétszínűre festett Mária feketeségének okát a palesztin emberek sötétebb bőrszínében látják, amit Mária esetében a napsütés még fokozhatott is Egyiptomba tartó útjuk során.  A meneküléskor, a megpróbáltatások idején “égette meg” a nap.

A hagyomány szerint a lengyelországi Czestochowai Fekete Madonna ikont Lukács evangélista egyenesen a Szent család konyhaasztalának lapjára festette, melyet Jézus készített, és Mária ült modellt. A képet 70-ben, Jeruzsálem lerombolása után elrejtették, majd 326-ban Szent Ilona, Konstantinusz császár anyja találta meg, aki Konstantinápolyban épített egy templomot számára. A 8. században kitört képromboló-vita idején a császár felesége a lengyelországi Belsk erdejébe vitette, hogy megmentse. Mikor már ott sem volt biztonságban, egy angyal Belsk hercegének azt az utasítást adta álmában, hogy vigye tovább a képet Czestochowába, a Jasna Góra kolostorba. Az ikon tehát Jeruzsálemből Konstantinápolyon és Belzen keresztül került a kolostorba 1382 augusztusában, abban az évben mikor a magyar pálosok kapták birtokul Jasna Górát (Fényes Hegyet). A kép, melyet a 6-14. század közé datálnak, 1430 Húsvétján rablók kezébe került, de nem tudták magukkal vinni, mert lovaik nem mozdultak. A protestáns huszita mozgalommal kapcsolatban álló rablók mérgükben karddal hasították végig a Madonna arcát. Másnap félbetört állapotban találtak rá a szerzetesek, s meg is javították a fatáblát, de a sebhelyet nem sikerült restaurálniuk, mert egyszerűen nem lehetett befedni. Két évszázaddal később, az 1655-ös svéd invázió idején, a Fekete Madonna csodatévő erejének tulajdonították, hogy egy maroknyi lengyelnek egy egész támadó protestáns hadsereggel szemben sikerült megvédenie a kolostort. A következő évben, 1656. április 1-jén János Kázmér (Jan Kazimierz) lengyel király hálából a lwówi (lembergi) székesegyházban Máriának ajánlotta fel országát, így a Szűz Lengyelország patrónája és királynője lett, később meg is koronázták. Az orosz uralom idején Miklós cár „a legveszélyesebb lengyel forradalmárnak” nyilvánította a Fekete Madonnát, és betiltotta a częstochowai zarándoklatokat. A Fekete Madonna volt az 1970-es években megszerveződő, Lech Wałęsa vezette Szolidaritás mozgalom egyik szimbóluma, a nemzeti öntudat és a függetlenség szimbóluma.

A csehek Brünni Fekete Madonnáját is Lukács evangélista alkotásának tartják, de valószínűleg csak a 13. század 2. felében készült. A legenda szerint Szent Heléna császárnő hozta Jeruzsálemből Konstantinápolyba a 4. században, akárcsak a czestochowai kegyképet, majd évszázadokkal később, 1356-ban IV. Károly német-római császár ajándékozta a brünni ágostonosok templomának. A Harmincéves háború idején 1645-ben a svéd hadsereg elől a kegykép csodatévő ereje segítségével menekült meg Brünn városa is, akárcsak 11 évvel később a lengyel Jasna Góra a czestochowai Fekete Madonnának köszönhetően. Kultusza 1736-ban élénkült meg, mikor a város polgársága ünnepélyes körülmények között megkoronázta Máriát és a kis Jézust. 1781-ben a felvilágosult abszolutizmus szellemében II. József német-római császár, magyar és cseh király türelmi rendeletében szabad vallásgyakorlást hirdetett meg, miközben államegyházat igyekezett megvalósítani, s a tanítással, gyógyítással vagy tudománnyal nem foglalkozó szerzetesrendeket és mintegy 140 kolostort feloszlatott. Az Ágoston-rendiek kolostorát és templomát bezáratta, és kormányzati épületté alakíttatta, de a kegykép megmenekült, a ciszerci nővérek megüresedett házában lelt biztonságra az Ágoston-rendi szerzetesekkel együtt.

Ugyancsak bizánci stílusú kegykép a prágai Breznicei Madonna, melyet egy cseh király festetett a roudnicei kegykép után 1396-ban. A Mária dicsfényében olvasható felirat az Énekek énekéből származik: "Nigra sum sed formosa filie ier(usalem)" (“Fekete vagyok, de szép, Jeruzsálem leányai.”). A Madonna hüvelykujjára húzott piros-fehér gyűrű is jelzi, ő Istennek eljegyzett menyasszonya. A roudnicei kegyképről, mely időközben elveszett, csupán annyit tudunk, hogy a ciprusi Kykkotissa-i monostor Szent Lukács evangélista által festett Gyöngédség Miasszonya kegyképének változata volt, ezért Kykkotissai Szűznek nevezték. A kykkotissa szó annyit jelent görögül, mint együttérző. A ciprusi ikon a 18. században fémborítást kapott és hímzett fátylat helyeztek elé, mivel a Szűzanyát az Új Frigyládának is nevezik. A Szentek szentjét is függöny választotta el minden más szenttől. Mózes törvénye szerint ugyanis érinthetetlen volt a frigyláda, ezért a ciprusi ikont is “elfüggönyözték” a tekintetek elől. A Breznicei Madonna számtalan variációja és másolata közül leginkább az egyiptomi Sínai-hegyen álló Szent Katalin-monostor 1280 körül készült kegyképére hasonlít.

Az orosz orthodox ikonok sötétbőrű Madonnái nem sorolandók a Fekete Madonnák közé, még ha hasonlóságokat is mutatnak velük, és csodás múltra tekintenek vissza. Az ikonok megsötétedését is gyakran a gyertyakorom okozza és az ólomfehér pigment elszappanosodása. A sötét bőrszín a keleti egyházakben azért is vált kedvelt ikonográfiai jellemzővé, mert a keresztény szimbolikában Krisztus a Nap, Mária pedig a Hold, aki Krisztustól kapja minden fényét. Ebből következik, hogy Máriának, a Fény anyjának, sötét a bőre. Az orosz orthodox egyház nem nevezi sötétbőrű ikonjait Fekete Madonnáknak, bár előfordul, hogy az oroszok így emlegetik, mint pl. a "kazani szent fekete Szüzet", ahogy azt Wilhelm Joest német antropológus feljegyezte az 1880-as években, mikor lóháton vágott át Szibérián. 

Kétségkívül a Kazányi Istenszülő az oroszok egyik legjelentősebb kegyképe, melynek ma már csak egy 18. századi másolatát tisztelhetik a hívek. Az eredeti 12. századi ikont a hagyomány Lukács evangélista kezemunkájának tartja, tehát egy eredeti bizánci ikonnak. Egy kazáni kolostorban őrizték egészen az 1209-es tatár betörésig, majd elrejtették. Rettenetes Iván orosz cár 1552-ben foglalta vissza a várost, ami 27 év után nagy tűzvészben égett le. Egy 9 éves kislány több álmot is látott róla, hogy az ikon egy katona leégett háza alatt rejtőzik, de nem hittek neki. 1579. július 8-án maga kezdett ásni édesanyjával, és a romok alól valóban előkerült a sértetlen ikon. A helyre, ahol megtalálták, később kolostort építettek. Az ikon nemzeti szimbólummá vált, mikor megsegítette az oroszokat a lengyel inváziótól. 1612-ben Moszkva visszafoglalása előtt az orosz katonai táborba vitték az ikont és három napig imádkoztak és böjtöltek előtte. A lengyeleket nem csak a városból, de az országból is sikerült kiverni. 1636-ban felépült a Kazányi Istenszülő tiszteletére szentelt székesegyház Moszkvában. 1709 után Nagy Péter Szentpétervárra vitette, majd 1811-ben Kazánba került, mikor felépült tiszteletére a római Szent Péter bazilikához hasonló katedrális. 1904. június 29-én azonban ellopták a kazáni ikont a templomból kerettel együtt. Az utóbbit néhány éven belül megtalálták a tolvajokkal egyetemben. Az egyikük azt állította, az ikont megsemmisítették, míg később a másik bevallotta, hogy Szibériában van. A kép megszentségtelenítése után Oroszország mintha szent oltalmát is elvesztette volna a történelem során. A pestist, az 1905-ös forradalmat és az orosz-japán háborút is összefüggésbe hozták vele. 1920 után Angliában tűnt fel, majd az Amerikai Egyesült Államokba került, ahol egy árverésen vették meg és 1993-ban a Szentatyának ajándékozták. 2004 őszéig őrizték a Vatikánban, amikor II. János Pál pápa megbízásából küldöttség vitte vissza Moszkvába, II. Alekszij moszkvai ortodox pátriárka pedig visszavitette eredeti helyére. A vatikáni-orosz vizsgálóbizottság valószínűsíti, hogy nem az eredeti kegykép került elő, hanem egy másolat, mely talán a Romanov család birtokában lehetett.

Az oroszok orthodox keresztények egy másik nagyhatású kegyképe a 13. századi Kurszki  Szűzanya “Jel” ikonja, mely 1951 óta New York Cityben van, Kurszkban az eredeti helyen egy másolat található. Az ikonográfia Izajás könyvének „Az Immánuel-jel"-ről szóló jövendölésén alapul: „Ezért az Úr maga ad nektek jelet: / Íme, a szűz fogan, fiút szül, / és Immánuelnek nevezi el", ezért az Istenszülő imádkozó kéztartással, széttárt karokkal jelenik meg az ikonon, mellén a még meg nem született Megváltóval. A kurszki ikont 1295. szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján találta egy vadászcsoport Kurszk városától nem messze. Mikor az arccal lefelé fordított ikont felemelték és megfordították, bő vízű forrás tört elő a helyről, ahol az ikon feküdt. Az évszázadok folyamán sok csoda fűződött még hozzá, például Szárovi Szent Szerafim csodás gyógyulása. A történelem viszontagságait is túlélte. Egyszerűen nem fogott tüzet, mikor tatár támadók akarták elégetni a 14. században, de a 19-20. század ateista forradalmárai elől is megmenekült. 1919-ben Feofán kurszki püspök vitte magával az emigrációba Konstantinápolyon keresztül külföldre, így jutott 1951-ben New Yorkba.

Nem a klasszikus értelemben vett Fekete Madonnák sorába tartoznak az egykori  spanyol gyarmatok barokk kori kegyképei és kegyszobrai sem. Feketeségük ugyanis  nem teológiai értelemben értelmezett feketeség, hiszen az őslakosok bőrszínét és vonásait viselik. A spanyol gyarmatvilág sötétbőrű Madonnái az etnikai megbékélést szorgalmazták, a keresztény hit terjesztésében fontos szerepük volt, hiszen a Szűzanya azonosulását, együttérzését, oltalmát fejezte ki irányukban is.

       

A tenerifei Candelariai Szűz életnagyságú kegyszobra egy korábbi, 1530 körülre datálható kegyszobor másolata. A legenda összemossa a szobor eredetét azzal a spanyol megszállás előtti idővel, amikor még pogány istenhitben éltek a helyi afrikai őslakosok. Pásztorok találták egy barlangban, majd ismeretlen istennőként tisztelték a női szobrot, mígnem fel nem ismerte a Szűzanyát  közülük egy fiatal férfi, aki korábban spanyol rabszolgaságból menekült meg. Általa ismerték meg a keresztény hitet, majd nyilvános tiszteletben részesítették a kegyszobrot. 1826-ban hatalmas dagály mosta el a szobrot, melynek pótlására készült a jelenlegi másolat.

A Fülöp-szigeteki Antipoloi Szüz egy jellegzetesen azték vonásokat őrző szobor, melyet egy spanyol tábornok (később a Fülöp-szigetek kormányzója) hozott magával Mexikóból Manilába. A Béke és a Jó utazás Miasszonyának is nevezik a szobrot, mert megsegítette a tábornok gályáját a 4 hónapon át tartó veszteglésben a viharos tengeren. 1641 és 1748 között nyolc hajóútra vitték még magukkal, remélve, hogy Mexikóhoz hasonlóan más országokban is sikerül elfogadtatniuk a keresztény vallást a benszülöttekkel.

A brazíliai Aparecida do Norte Aparecidai Miasszonyunk fekete Madonna szobra egy Maria immaculate ábrázolás, lába kígyóra tapos. Ez az ikonográfiai típus a 16. században vált gyakorivá. A rabszolga-felszabadításért vívott küzdelem idején, 1717-ben talált rá három halász a tengeren, először a fej nélküli testre, majd később a szobor fejére is. A szobor megtestesít mindenkit, aki elnyomás alatt áll: a szegényeket, a megtörteket és a sötétbőrűeket. Az imák meghallgatásra találtak, és a rabszolgákat felszabadították, Izabella hercegnő pedig meg is koronázta a szobrot. A brazilok Mari-ama-nak nevezik, mely azt a szoptatós dajkát jelenti, aki egyaránt gondoz fehér és fekete gyermekeket diszkrimináció nélkül. A Madonna feketesége azt fejezi ki, hogy ő mindenki édesanyja, a fehéreké és feketéké egyaránt.

Eredetüket tekintve misztikusak, bőrszínüket tekintve pedig meszticek a következő dél-amerikai ábrázolások, Moss mégis a fekete színű Madonnákkal hozza rokonságba.

A 16. századi Guadalupei Miasszonyunk ikonja se nem színesbőrű, se nem fehér, néha nevezik az első meszticnek is, vagy az első mexikóinak. A keveredő kultúrák szimbóluma vallási és rassz értelemben is. Egy elmélet szerint ő a kereszténnyé formált Tonantzin (az azték mitológia földanyaistennője), akinek megjelenése segített elfogadtatni a bennszülött lakossággal a keresztény vallást, bár évtizedekkel a spanyol hódítás után még sokan imádták alakjában régi istennőjüket, ahogy erre Bernardino de Sahagún ferences rendi misszionárius panaszkodott egy írásában. “A legenda szerint 1531 decemberében egy Juan Diego nevű mexikói indiánnak megjelent a Szűzanya. Arra kérte, hogy építsenek neki a találkozásuk helyén, a Tepeyac-dombon egy templomot. „Menj a püspökhöz... azt akarom, hogy templomot emeljenek e helyen!" A kérésnek eleget téve, Juan elment a püspökhöz, de az nem hitt neki. Másnap megismétlődött a találkozás és Diego újra felkereste Zumárraga püspököt. A püspök látva Diego kitartását, bizonyítékot kért történetének igazolására. Az indián visszament a dombra és elpanaszolta Szűz Máriának, hogy nem hisznek neki és valamilyen jelet kérnek tőle. A szent csak szelíden mosolygott rá, és megkérte, hogy jöjjön vissza holnap és megkapja a püspök által kért jelet. Ám Juan másnap nem ment el, mert nagybátyja súlyos beteg lett és papot kért. Nem a megszokott úton haladt, hogy teljesítse rokona kívánságát, de a Szűz Anya akkor is megjelent neki, és elmondta, hogy nagybátyja nem fog meghalni és éppen most gyógyult meg. Arról is biztosította, hogy télvíz idején rózsákat fog találni a Tepeyac dombon. Ez után Diego december 12-én felment a Tepeyac dombra, és teleszedte tilmáját rózsával, melyeket a tél ellenére valóban ott talált, ahogy azt Szűz Mária megígérte. Elvitte a püspökhöz, és az ott lévők előtt széttárta köpenyét. Mindenki térdre borult, de nem a virágok miatt. A tilmán ugyanis megjelent Szűz Mária képének lenyomata. A kért helyen hamarosan megépült a székesegyház és közel kilenc millió indián keresztelkedett meg. A tilma azóta is a bazilikában van és bárki megtekintheti.”[3] “Rengeteg helyen említik a kép csodás jellemzőit (pl. a tilmán található festés „a szövet felett lebeg”, a szövet hőmérséklete élő emberéhez hasonlóan 36,6 fok, a csillagok elhelyezkedése megegyezik a mexikói égboltéval, a szem ideghártyája összehúzódik, Mária övénél percenként 115 pulzus (élő magzat szívhangja) észlelhető), de az ezeket kimutató vizsgálatokra nem találni megbízható, részletes forrást, csak egy 2007-ben fogalmazott írást a Szent Juan Diego Szeretet Mozgalomtól. Dr. Adolfo Orozco, a Mexikói Nemzeti Egyetem fizikusának beszámolója szerint nincs természettudományos magyarázat a tilma megmaradására. 10 év alatt tönkremennek a hasonló szövetek a helyi sós-nedves levegőn. Például az az 1789-ben készített másolat, amit az akkori legfejlettebb technológiával készítettek és védő üveg mögé helyeztek, teljesen kifakult 8 év alatt. Ezzel szemben az eredeti, védelem nélkül kihelyezett tilmát több mint száz év alatt se károsította az UV-sugárzás, a sós-nedves levegő és a közelében meggyújtott több tízezer gyertya.”

Hasonlóan misztikus eredetű a colombiai Las Lajasban tisztelt Madonna is, a Rózsafüzér Miasszonya, mely ugyancsak mesztic típus, latin-amerikai és spanyol keverék. Német geológusok vizsgálatai szerint a kép ugyan sziklára festett, mégsincs pigmentanyag a szikla felszínén, a szikla természetes színei és erezete adja ki a képet. A legenda szerint 1754-ben egy indián származású anya, Maria Mueces és Rosa nevű süketnéma lányával hatalmas viharba keveredve a sziklák alatt talált menedéket.   A süketnéma Rosa egy hatalmas villámláskor felkiáltott: „Hív engem..”, és rámutatott a megvilágított sziklára, amely felet a szűzanya képe jelent meg. Azóta látható a kép a sziklán. A Madonna egyik kezében rózsafüzért, a másikban a skapulárét tart. A rózsafüzért Szent Domonkosnak, a skapulárét Szent Ferencnek nyújtja.

Afrikában a katolicizmus térnyerése a nyugat-afrikai partvidéken kezdődött. Miután a portugálok 1415-ben elfoglalták az észak-afrikai Ceutát, kezdetét vette a keresztény térítés, ámbár a keresztény missziós tevékenység virágkora csak a 19-20. századra tehető.  

1838-ban Algéria francia megszállása idején Párizs érseke egy fekete színű Madonna szobrot ajándékozott Algéria első püspökének. Az Algiersbe juttatott szobor még ha sötét színű is, nem az európai értelemben vett Fekete Madonna. Edmé Bouchardonnak (1698-1762) a forradalom idején megsemmisült ezüst Madonna szobráról készített bronz másolata ez. Az európai stílusó szobor, az európai arcvonásokkal, bronz bőrszínnel, és egy muzulmán művész algériai tesztilből gazdagon hímzett díszöltözetével ékesítve az etnikai és vallásos megbékélés szimbólumává volt, melyet csak úgy emlegetnek: Afrika Miasszonya. Koronáját IX. Piusz pápa helyezte fejére.

Egyetlen valódi Fekete Madonna másolat jutott el Afrikába Európából a XIX. században. A senegali Popenguine-be 1888-ban vitette Mathurin Picarda püspök a normandiai Douvres-la-Délivrande település kegyszobrának másolatát. A Délivrandei Miasszonyunk iránti tisztelet és rajongás a következő században sokat szenvedett szenegáli nép részéről megmaradt. A muzulmánok és keresztények közötti párbeszéd fontos szimbólumává vált a 1992. február 20-án II. János Pál pápa által 1992-ben megkoronázott szenegáli Fekete Madonna.

A 20. századi dél-afrikai művész, a fehérbőrű Larry Scully alkotása vált a legismertebb sötétbőrű Madonna-ábrázolássá Dél-Afrikában, de ez a kép sem Fekete Madonna, habár a nép sowietoi fekete Madonnának nevezi. A művész a Sowietoi Madonna és gyermeke címmel látta el a képet, utalva rá, hogy a Mária és Jézus feketesége szolidaritást fejez ki, az égi szolidaritást az afrikai néppel. Nyilván senki nem gondolja, hogy Mária és Jézus fekete bőrűek lettek volna, a kinyarwanda nyelven (Ruanda egy nyelve) írt afrikai Bibliákban Jézust kék szemekkel és hosszú szőke hajjal ábrázolták. Az afrikai oktatásügy támogatására jótékonysági célból kérték fel a művészt a kép elkészítésére, melyet a megvásárló a sowietoi Regina Mundi templomnak ajándékozott. 1976-os diákfelkeléskor a templomba menekülőkre tüzet nyitottak, többeket megöltek. 1997-ben nelson Mandela kiemelte a Regina Munkdi jelentőségét a rasszizmus elleni küzdelemben. A kép prófátai mondanivalója is erre utal: a győzelem jelét mutató jézusi kéztartás már a rasszizmus feletti győzelemre utal.

        

 

 

Szerző: 

Imrik Zsófia