Átlátható Ószövetség (XI.) - Sámuel II. könyve

Sámuel második könyvének leggyakrabban ábrázolt jelenete: Betsabé (Batseba) a fürdőben. A Dávid király uralkodásáról szóló ószövetségi könyv képes bemutatásához gyűjtött 17-18. századi festmények közül 91-ből 40 db jeleníti meg a fürdőző Betsabét, Urija feleségét, akit palotája tetőteraszáról pillantott meg Dávid.

Nem elcsábította, hanem egyszerűen csak magához rendelte az asszonyt, majd magáévá tette. A botrány elkerülése végett a várandós nőhöz hazahívatta férjét a Rabbát ostromló seregből, hogy az feleségével háljon, s magáénak gondolja a nagyjából kilenc hónap múlva születendő gyermeket. Tudniillik, ha kiderült volna számára, hogy asszonya hűtlen volt hozzá, a mózesi törvény alapján joga lett volna megölni. A hettita Urija azonban tartotta magát ahhoz a zsidó törvényhez, mely szerint hadban álló férfi asszonyt nem érinthet, ezért kényszerült hát Dávid a megöletésére, hogy özvegyét a gyászidő elteltével háremébe fogadhassa.1 Nátán próféta figyelmeztetésére Dávid mély bűnbánatot tartott, az Úr azonban megbüntette, s Betsabé gyermeke a születést követő  7. napon meghalt.

A barokk festészet egyik legtehetségesebb alkotója, a holland Rembrandt (1606-1669) volt leginkább képes az emberi lélek drámai pillanatainak megjelenítésére. 1654-ben festett alkotásán Betsabét közvetlenül Dávid király levelének olvasása után látjuk. Arca melankólikus, rossz előérzete támad. A másik, 1665-ben festett Rembrandt-képen ugyancsak levél került átadásra. A festmény főszereplője nem más, mint Betsabé férje, Urija, aki saját halálos ítéletével tér vissza a háborúba. A levelet valószínűleg ruhája nyílásába csúsztatta, ezért tartja szívén a kezét. Mozdulata ártatlanságáról is tanúskodik. 

    

Dávid hadi és uralkodói sikereit beárnyékolta a gyász és a családi viszály. Fiai, a trónörökös Amnon és Absalom között ellenségeskedés tört ki, miután Amnon megerőszakolta féltestvérét, az ártatlan Támárt, aki Absalom édeshúga volt, szintén Dávid leánya. Ezt a történetet is előszeretettel festették meg a 17-18. században. Amnon tettétől megundorodva eltaszította magától a megalázott Támárt, holott az ilyen házasság megengedett lett volna abban a korban, még ha a mózesi törvény szigorúan tiltotta is. Absalom számára húga meggyalázása apropóul szolgált, hogy bosszút álljon féltestvérén. Miután megölette egy családi ünnepségen a megittasodott Amnont, trónörökössé lépett elő. Száműzetéséből visszatérve saját apja ellen keltett lázadást, s Jeruzsálem elfoglalásakor annak hátrahagyott ágyasaival hált, hogy ezzel is kifejezze trónigényét. Dávid csak nagy nehezen verte le a lázadást, de fia életét szerette volna megkímélni. Miután parancsát megszegve Absalomot megölték, keservesen gyászolta. A belviszályok nem csitultak, s még az Úr is megharagudott Dávidra, miután (tiltott) népszámlálást tartott. Gád próféta tudatta vele Isten üzenetét, s ő a három lehetséges csapás közül a három napig tartó pestist választotta büntetésül, melybe 70.000 ember halt bele, a királyi család azonban sértetlen maradt. A bűnbánó Dávidról Pieter de Grebber festette a legszebb képet, melyen az Úr angyalát is láthatjuk a csapásokra utaló jelképekkel. A kalász az éhínséget, a kard az ellenség támadását, a koponya pedig a pestist jelképezi. 

Betsabé Jézus családfájában is szerepel: "Izáj nemzette Dávid királyt. Dávidnak született Salamon, Urija feleségétől." (Mt 1,6) Salamon tette vallási kultuszközponttá Dávid városát, uralkodása idején épült fel a jeruzsálemi templom, a Szövetség ládájának méltó hajléka.

             

Időrendi képösszefoglaló: Sámuel második könyvének főbb eseményei 17-18. századi festményeken 

Az alábbiakban a teljes képanyagot a (dőlt betűvel szedett) Szentírás szövegébe ágyazva teszem közzé. 

A Szent István Társulati Biblia szövegében a Batseba névváltozat szerepel, én azonban képanyagomban az elterjedtebb Betsabé névváltozatot használom. 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

SÁMUEL MÁSODIK KÖNYVE

Dávid értesül Saul haláláról.

Saul halála után, az amalekiták elleni csatából hazatérve Dávid két napig Ciklagban maradt. A harmadik nap egy ember érkezett Saul táborából. A ruhája meg volt szaggatva és hamu volt a fején. Amikor Dávid elé ért, a földre vetette magát és leborult előtte. Dávid megkérdezte: „Honnét jössz?” „Izrael táborából menekültem” – felelte. „Mi történt? – kérdezte Dávid. – Beszéld el nekem!” „A nép elmenekült a csatából – válaszolta –, s az emberek közül sokan elestek. Saul és fia, Jonatán is halott!” Ekkor Dávid megkérdezte a legényt, aki a hírt hozta neki: „Hogy tudtad meg, hogy Saul és fia, Jonatán is halott?” A legény, aki a hírt hozta, ezt felelte: „Épp Gilboa hegyére tévedtem, s láttam, amint Saul lándzsája fölé hajolt – nyomában a kocsik és lovasok. Amikor megfordult és észrevett, megszólított: „Ki vagy?” „Egy amalekita” – válaszoltam. 

Erre megparancsolta: „Gyere ide és add meg a kegyelemdöfést, mert bár kínlódom, még teljesen bennem van az élet.” Odamentem hát és megadtam neki a kegyelemdöfést, mert tudtam, hogy nem éli túl bukását. Aztán levettem a fejéről a koronát meg a karjáról a karperecet és elhoztam ide, uramnak.” Erre Dávid fogta a ruháját, és megszaggatta. Ugyanígy az emberei is, akik vele voltak, mind. Jajgattak és sírtak, és egészen estig böjtöltek Saulért és fiáért, Jonatánért, az Úr népéért és Izrael házáért, amiért elhullottak a kard élén. Dávid ezután megkérdezte a legénytől, aki a hírt hozta neki: „Hova való vagy?” „Egy amalekitának, egy betelepült jövevénynek vagyok a fia” – válaszolta. Erre Dávid azt mondta: „Hát nem féltél kinyújtani a kezed és megölni az Úr fölkentjét?” Aztán Dávid odaszólította egyik legényét, és megparancsolta neki: „Gyere ide és szúrd le!” Az leszúrta, úgyhogy meghalt. Dávid így szólt hozzá: „Véred szálljon a fejedre! Saját szád vallott ellened, hiszen ezt mondtad: Megadtam az Úr fölkentjének a kegyelemdöfést.” (2Sám1,1-16)

Ez a kegyelemdöfés látható a római iskola festőjének (18. sz.) képén. Dávid ezután siratóénekkel emlékezett meg Saulról és Jonatánról, akiket a gileádi Jábes lakói temettek el.

Dávid fölkenése Júda királyává.

Ezután Dávid megkérdezte az Úrtól: „Fölmenjek-e Júda valamelyik városába?” Az Úr ezt a feleletet adta neki: „Föl!” Aztán azt kérdezte Dávid: „Hová menjek?” A válasz így hangzott: „Hebronba.” Így hát Dávid odament, s vele a két asszony is, a jiszreeli Achinoam, valamint Abigail, a kármeli Nabal felesége. Azokat az embereket is odavonultatta Dávid, akik vele tartottak, mindegyiküket a családjával együtt; Hebron falvaiban telepedtek le. Akkor Júda férfiai elmentek, és Dávidot fölkenték Júda házának királyává. (2Sám 2,1-4)

Abner megteszi Isbaalt Izrael királyává. Háború Júda és Izrael között.

Izrael többi törzse azonban Saul fiát, a negyvenesztendős Isbaalt támogatta, akit az elhunyt uralkodó hadvezére, Abner kezdeményezésére kentek fel Izrael királyává. Két évig tartó háború kezdődött Júda és Izrael között: (2Sám2,12-32). Dávid egyre hatalmasabb lett, Saul háza pedig mindig gyengébb. (2Sám3,1) Saul hadvezére, Abner magáévá tette az elhunyt uralkodó egyik mellékfeleségét, így konfliktusba keveredett Isbaalal, majd Dávid párjára állt. Dávid azzal a feltétellel kötött vele szövetséget, ha Saul lányát, a már férjes Michalt is magával hozza neki.  A szövetségkötés után Dávid békében elengedte Abnert, hadvezére, Joab azonban meggyilkolta ura tudta nélkül. Abner sírboltjába helyezték nemsokára Isbaalt is, akit otthonában ütöttek agyon, és fejeztek le ártatlanul Saul hadvezérei. Dávid mindkettőjüket megölette az ártatlan Isbaal vére ontásáért. 

Dávidot fölkenik Izrael királyává.

Izraelnek összes törzse elment Dávidhoz Hebronba, és azt mondták: „Nézd, csontod és húsod vagyunk. Már tegnap és tegnapelőtt is, amikor még Saul volt a királyunk, te voltál, aki vezetted Izrael hadjáratait. S az Úr is azt mondta neked: Legeltesd népemet, Izraelt, és légy Izrael fejedelme.” Izrael vénei tehát mind elmentek a királyhoz Hebronba, és Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban, az Úr előtt. Aztán fölkenték Dávidot Izrael királyává. Dávid harmincéves volt, amikor király lett, és negyven esztendeig uralkodott királyként. Hebronban hét évig és hat hónapig uralkodott Júda fölött, s Jeruzsálemben harminchárom esztendeig uralkodott Júda és Izrael fölött. (2Sám5,1-5)

Jeruzsálem elfoglalása.

Ezután a király Jeruzsálem alá vonult embereivel a jebuziták ellen, akik azon a vidéken laktak. Azt mondták Dávidnak: „Nem jutsz be oda, elűznek a vakok és a sánták. [Ezzel azt akarták mondani, hogy Dávid nem jut be oda.] Dávid azonban bevette Sion várát – ez lett Dávid városa. Azon a napon Dávid azt mondta: „Mindenki, aki legyőz egy jebuzitát és a csatornán át felhatol…” Ami a vakokat és bénákat illeti, Dávid gyűlöli őket lelkében. [Innen származik a mondás: Vak és béna nem mehet be a templomba.] Dávid akkor a várban telepedett le, és elnevezte Dávid városának. Dávid falat is épített, körös-körül, Millótól kezdve befelé. Dávidnak egyre nőtt a hatalma, és vele volt az Úr, a Seregek Istene. Hiram, Tirusz királya megbízottakat küldött Dávidhoz, cédrusfával, ácsokkal és kőfaragókkal, hogy építsenek Dávidnak egy palotát. Így Dávid megtudta, hogy az Úr megerősítette Izrael fölötti uralmát, és népe, Izrael kedvéért felmagasztalta királyságát. (2Sám5,6-12)

Il Guercino (1651) Dávidról festett képén a 86. zsoltár 3. verse áll a márványtáblán: GLORIOSA DICTA SUNT DE TE CIVITAS DEI. Fordítása: "Dicső dolgot hirdet rólad (az Úr), te, Isten városa!" A zsoltár Siont dícséri, Izrael legszentebb dombját, mely Dávid városának, Jerzsálemnek is szimbóluma. 

Az Úr megsegítette Dávidot a filiszteusok támadásával szemben is. (2Sám5,17-25)

A szövetség ládája Jeruzsálemben.

Dávid összegyűjtötte Izraelből a legjavát, harmincezer férfit, aztán elindult Dávid, és az egész vele tartó sereggel a júdeai Baalába vonult, hogy elhozza onnan Isten ládáját, amely a Seregek Urának nevét viseli, aki a kerubok fölött trónol. Isten ládáját egy új szekérre tették azután, hogy elhozták Abinadab házából, amely a dombon állt; s Abinadab fiai, Uza és Achjo vezették a szekeret. Uza az Isten ládája mellett ment, Achjo pedig előtte ment. Dávid és Izrael egész háza teljes lendülettel táncoltak az Úr előtt, s énekeltek citera, hárfa, dob, csengettyű és cintányér kíséretében. Amikor azonban Nachon sátorához értek, Uza kinyújtotta kezét az Isten ládája felé és megfogta, mert az ökrök megbillentették. Erre fellángolt az Úr haragja Uza ellen, s lesújtott rá az Isten vétkéért, úgyhogy meghalt ott, az Isten ládája mellett. Dávid nagyon megütődött rajta, hogy az Úr olyan hirtelenül elragadta Uzát. Ezért hívják azt a helyet mind a mai napig Perec-Uzának. (2Sám 6,1-8)                                  

Paul Troger (18. sz.) és Ifj. Giulio Quaglio (1704) falképein Uza halála látható a Szövetség ládája mellett.

    

Azon a napon félelem fogta el Dávidot az Úr színe előtt, s azt mondta magában: „Hogy jöhet hozzám az Úr ládája?” Ezért Dávid nem akarta, hogy hozzá, Dávid városába vigyék az Úr ládáját, hanem a Gátból való Obed-Edom házába vitette. Az Úr ládája három hónapig maradt a Gátból való Obed-Edom házában, és az Úr megáldotta Obed-Edomot egész házanépével egyetemben. Amikor aztán hírül vitték Dávid királynak: „Az Úr megáldotta Obed-Edom egész házanépét és mindenét, amije csak van az Isten ládájáért”, akkor Dávid elment, és Obed-Edom házából nagy örömmel Dávid városába vitte Isten ládáját. Amikor azok, akik az Úr ládáját vitték, hat lépést tettek, feláldozott egy marhát és egy hizlalt bárányt. S táncolt is Dávid – teljes erejéből – az Úr előtt, közben egy vászonefod övezte. Így vitte fel Dávid és Izrael háza ujjongás és harsonaszó kíséretében az Úr ládáját. (2Sám 6,9-15)

Domenichino eredeti ábrázolásáról több 17. századi másolat is fennmaradt, melyen Dávid a Szövetség ládája előtt táncolva éppen elindul Gátból Jeruzsálembe. A képeken láthatók a szövegben említett állatok is, amiket 6 lépés után áldozott fel. 

     

    

Luca Giordano (17. sz.) és Domenico Gargiulo (17. sz.) festményein Dávid városának kapuja is feltűnik a háttérben. A Szövetség ládáját ünnepélyes menet kíséri Jeruzsálembe.

     

Jan de Bray (1670) festményén már az ünnepélyes érkezés látható, amint Dávid áthalad Jeruzsálem kapuja alatt a Szövetség ládájával. 

Amikor azonban az Úr ládája bevonult Dávid városába, történt, hogy Saul lánya, Michal kinézett az ablakon. Amikor meglátta, hogy Dávid király ugrál és forog az Úr előtt, szívében megvetette. Az Úr ládáját bevitték, és a sátorban arra a helyre állították, amelyet Dávid kijelölt neki. Akkor Dávid égőáldozatot és közösségi áldozatot mutatott be az Úr előtt, s amikor készen lett az égőáldozatnak és a közösség áldozatának a bemutatásával, megáldotta a népet az Úr nevében. Aztán az egész népnek, Izrael fiai egész seregének, a férfiaknak éppúgy, mint a nőknek kiosztatott egy-egy kenyeret, egy csomó datolyát és egy-egy mazsolás kalácsot. Ezután az egész nép hazament. Amikor Dávid hazatért, hogy családját is megáldja, Saul lánya, Michal, Dávid elé lépett, s azt mondta: „Milyen tiszteletre méltó módon viselkedett ma Izrael királya, amikor szolgái szolgálóinak szeme láttára levetkőzött, ahogy csak a csőcselékből szokott valaki levetkőzni!” Dávid így válaszolt Michalnak: „Az Úr előtt táncoltam! Az Úr életére, aki engem atyád és egész háza helyett kiválasztott, s megtett fejedelemnek az Úr népe, Izrael fölött: Az Úr előtt igenis táncolok. Sőt, még jobban megalázkodom, mint most, akkor is, ha a te szemedben megvetésre méltó vagyok is. Mert a szolgálók körében, akiket említettél, azok körében tiszteletet váltok ki.” Michalnak, Saul lányának egész halála napjáig nem lett gyermeke. (2Sám 6,16-23)

Pieter van Lint (c. 1650) képén feltűnik Saul lánya, Michal is az ablakban, aki megvetően nézi a nekivetkőzött, táncoló királyt. 

     

Nátán próféta jövendölése.

Amikor már a házában lakott a király, és az Úr nyugalmat adott neki körös-körül minden ellenségétől, a király így szólt Nátán prófétához: „Nézd, magam cédrusfából készült házban lakom, az Úr ládája meg sátorban lakik.” Erre Nátán azt mondta a királynak: „Vigyél véghez mindent, ami szándékodban van, mert veled van az Úr.” Még akkor éjszaka történt, hogy az Úr szózatot intézett Nátánhoz: „Menj, és mondd meg szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Te akarsz nekem házat építeni lakóhelyemül? Azóta, hogy kivezettem Izrael fiait Egyiptomból, sose laktam házban mind a mai napig, hanem ide-oda vándoroltam egy sátorban – az volt a hajlékom. Amíg Izrael fiaival ide-oda vándoroltam, mondtam-e egyetlen szóval is Izrael bírái közül, akiket pásztornak rendeltem népem, Izrael fölé, egyetlen egynek is: Miért nem építetek nekem cédrusfából házat? Ezenkívül mondd még meg szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja a Seregek Ura: Elhoztalak a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy. Veled voltam minden vállalkozásodban, és minden ellenségedet megsemmisítettem előtted. Nagy nevet szerzek neked, olyat, mint a föld nagyjaié. S meghatározok népemnek, Izraelnek egy helyet, és oda telepítem. Ezen a helyen fog majd lakni, és nem hányódik többé ide-oda. A gonoszok nem szorongatják, mint eddig, attól az időtől kezdve, hogy bírákat rendeltem népem, Izrael fölé. Megszabadítom minden ellenségétől. Az Úr naggyá tesz, s házat épít neked az Úr. Ha aztán napjaid betelnek és megtérsz atyáidhoz, megtartom utánad magvadból származó utódodat és megszilárdítom királyságát. [Az házat épít nevemnek, én meg minden időkre megszilárdítom királyi trónját.] Az atyja leszek, ő meg a fiam lesz. Ha eltévelyedik, az emberek módjára bottal fegyelmezem, s olyan csapásokkal, amelyek az emberek fiait érik. De irgalmamat nem vonom meg tőle, amint elődödtől megvontam. Nem, házad és királyságod örökre fennmarad színem előtt, trónod örökre szilárd marad.” Nátán ezeket a szavakat és ezt az egész kinyilatkoztatást mind elmondta Dávidnak. (2Sám7,1-17)

Dávid imája.

Erre Dávid bement, leborult az Úr előtt, és így szólt: „Ki vagyok én, ó Uram, Istenem, s mi az én házam, hogy idáig vezettél? S ez még mind kevés volt a szemedben, ó Uram, Istenem, mert még ígéreteket is tettél szolgád házának a távoli időkre… ó Uram, Istenem. Mit szólhat Dávid, amikor magad szemelted ki szolgádat, ó Uram, Istenem. Szolgádért, jóakaratod szerint cselekedted és nyilatkoztattad ki ezeket a nagy dolgokat szolgádnak. Ezért ó Uram, Istenem, nagy vagy, nincs hozzád hasonló senki, és nincs más Isten, csak te, amint fülünkkel hallottuk. S hol van a földön még egy nép, amelyet hozzá lehetne mérni népedhez, Izraelhez? (Olyan nép), amelyért az Isten elment volna, hogy saját népéül megszerezze, és híressé tegye, nagy és félelmetes tetteket vigyen végbe, és népeket és isteneket űzzön el népe elől? Így örökre népeddé tetted népedet, Izraelt, s magad lettél, Uram, az Istene. Váltsd hát valóra ígéreted, amelyet szolgádnak és házának tettél, ó Uram, Istenem, minden időkre, és tégy úgy, amint mondtad. Akkor örökké dicsőítik majd a nevedet, és így beszélnek: Izraelnek a Seregek Ura az Istene. Akkor fennmarad szolgádnak, Dávidnak a háza is színed előtt. Mert magad nyilatkoztattad ki, Seregek Ura, Izraelnek Istene, szolgádnak: Házat építek neked. Ezért vette szolgád a bátorságot, hogy ezzel az imával forduljon hozzád. Igen, ó Uram, Istenem, te Isten vagy, és a te szavad igazság. Magad tetted szolgádnak ezeket az ígéreteket. Azért legyen tetszésedre és áldd meg szolgád házát, hogy örökre fennmaradjon előtted. Mert te szóltál, Uram, Istenem, és áldásodra szolgád háza örökké áldott lesz.” (2Sám7,18-29)

Giambattista Pittoni (18. sz.) festménye a Szövetség ládája előtt imádkozó Dávidot ábrázolja. A háttérben valószínűleg a jelenet előzménye, Nátán próféta jövendölése kapott helyet. A jövendölésre utalhat (?) a képen látható gyermek is, a Dávid "magvából származó utód", aki felépítheti majdan a Szövetség ládája számára szánt templomot. 

Dávid egész Izrael fölött uralkodott, fiai papok voltak. Saul leszármazottjával, Jonathán mindkét lábára béna fiával Mifibosettel is jót tett: „Ne félj! Mert atyádra, Jonatánra való tekintettel jót teszek veled, s ősödnek, Saulnak egész földjét visszaadom neked. S mindig asztalomnál eszel majd.” (2Sám9,7) Minden hadjárata sikeres volt, az Úr mindenütt győzelmet adott neki. Így történt ez az ammoniták és az arámok ellen indított háborúban is, ami azért tört ki, mert Dávid követeit megsértették. (2 Sám 8 - 2 Sám10)

 

Dávid bűne.

Egy évre rá, abban az időben, amikor a királyok hadba szoktak szállni, Dávid elküldte Joábot és vele a testőrségét, és egész Izraelt. Lemészárolták az ammonitákat, és megostromolták Rabbát. Maga Dávid Jeruzsálemben maradt. Az egyik nap estefelé történt, hogy Dávid fölkelt fekvőhelyéről és fölment királyi palotája tetőteraszára. A tetőről meglátott egy asszonyt, amint épp fürdött. Nagyon szép asszony volt. Dávid elküldött és értesüléseket szerzett az asszony felől. Így tájékoztatták: „Batseba az, Eliam lánya, a hettita Urijának a felesége.” Erre Dávid elküldte embereit és elhívatta. El is ment hozzá, és ő együtt hált vele, majd havi tisztulása közeledtekor hazament. Ám az asszony teherbe esett. Erre elküldött és megüzente Dávidnak: „Állapotos vagyok.” (2Sám11,1-5)

 

Vajon a fürdés előtt vagy után látjuk Raoux Jean (1719) képén Betsabét? Saruját ki- vagy befűzi szolgálónője? Mivel Dávid levele nem szerepel a kompozíción, így valószínűleg a fürdés előkészületei zajlanak. Betsabé arca viszont szomorú, előrejelzi a történet kimenetelét, a bűnt és férje halálát.

Aurelio Lomi (c. 1605) korabarokk festményére tekintve meg kell említeni Betsabé héber eredetű nevének jelentését, mely eredetileg "eskü lánya", de 'buja, dús, telt' jelentéssel is bír. Lomi mindkét képén enteriőrbe helyezi a szépítkező asszonyt, aki tükréből pillantja meg a közeli palotaerkélyről integető Dávidot. A tükörkép azonban nem felel meg a valóságnak, mint ahogy Hans von Aachen (c. 1612-1615) és Giacomo Farelli (17. sz.) képein sem. Feltételezhető, hogy nem tudatlanságból fakad ez az optikai lehetetlenség, hanem szándékos jelentéssel bír. A tükör is csal, hiszen Dávid házasságtörésre csábítja Urija feleségét. Ezt a feltételezést megerősíti Hans von Aachen ötletes megoldása is: Urija kezébe adja a tükröt, ő tartja felesége elé. A Szentírás szövegéből tudjuk, hogy valójában távol tartózkodott, így az ábrázolás szimbolikus. Betsabé "lelkitükörbe" néz, mivel megszólal lelkiismerete, de a tükörkép előrevetítve a végzetes jövőt. 

     

     

A barokk-kori festőnő, Artemisia Gentileschi (17. sz.), kit festőművész édesapjának barátja fiatal korában megerőszakolt, több képet is festett a fürdőzés közben meglesett Betsabéról. A fürdőtál mellett mezítelenül ülő asszonyt szolgálónői veszik körül. A legtöbb képen, ahogy Giuseppe Bartolomeo Chiari (c. 1690)Carlo Maratta (1720) és Francois Boucher (c. 1750) festményein is látható, a szolgálónők Betsabé haját fésülik, fonják, máshol lábát törölgetik, vagy épp felékszerezik az asszonyt. Jean Francois de Troy (1750) úri kényelembe helyezkedve ábrázolja Betsabét, egyik szolgálónője még kezet is csókol neki. A palota teraszáról figyelő Dávid alakja elmaradhatatlan figurája a kompozícióknak.

     

    

   

     

Rembrandt (1643) Betsabéja szemérmesen kitekint a képből, miközben kezével mellét takarja.  A kép jobb alsó sarkában páva látható, mely a későközépkor óta a bűnöket, főleg a gőgöt és hiúságot jelképezi. Domenico Gargiuli (c. 1645) képének előterében fehér kiskutya fekszik, mely a jó házasság szimbóluma a keresztény ikonográfiában. A gazdáját őrző fehér kis állat arra utal, hogy Betsabé férjes asszony. 

     

Hírszerző bukkan fel Nicolaas Verkolje (1716), Sebastiano Ricci (1725), Luca Giordano (c. 1686 és 1688), Pietro Liberi (17. sz.) és az ismeretlen itáliai barokk festő (17. sz.) képein egyaránt. Dávid értesülést igyekszik szerezni az asszonyról.

     

     

     

A következő festményeken Dávid levele is feltűnik. Színesbőrű szolga hozza a király üzenetét Sebastiano Ricci (1725), Luca Giordano (1696-98)Giambattista Pittoni (18. sz.), Artemisia Gentileschi (1636-37), Pieter Paul Rubens (1635)Pietro Liberi (17. sz.) képein egyaránt, míg Andrea Celestinél (17. sz.) egy fehérbőrű szolga, Francois Verwilltnél (17. sz.) pedig egy idősebb asszony kézbesíti az üzenetet.

     

     

     

     

Louis Finson (17. sz.) és Luca Giordano (17.sz.) festményén több erotikus jelkép is feltűnik. A fürdőző Betsabét egy olyan gyümölccsel kínálja szolgálónője, mellyel egyiptomi fogságuk idején találkoztak először a zsidók. A nagy, húsos, lédús gyümölcsre vágyakozva gondoltak vissza a forró, száraz sivatagban vándorló izraeliták annak idején. Dávid is epekedve vágyódott Urija feleségére, a tiltott gyümölcsre. Mindkét képen feltűnik a díszes tollazatú papagáj is. A papagáj olyan egzotikus madár, mely képes utánozni az emberi hangokat, s könnyen meg lehet tanítani neki az angyali üdvözletre emlékeztető Ave szót, de a bűnre csábító asszony, Éva keresztnevét is.2 Attól függően, hogy milyen témájú képi ábrázoláson szerepel, kifejezheti a szüzességet és a bűnt is. Ebben az esetben Dávid bűnös szándékára utal. Luca Giordano festményén egy kiskutya is szerepel, aki a házastársi hűségre hívja fel a figyelmet. A fürdőt díszítő kőcsobogók is erotikus szimbólumok. Finson képén mintha csak Dávidról mintázták volna meg azt a fekvő kőszobrot, kinek amfórájából víz folyik a medencébe. Vízköpő előtt ül Betsabé is. A szobor melléből víz spriccel egyenesen a férfiszobor fejére. A háttérből Dávid figyel, levele a szolgálónő ruhájának mellrészébe rejtve látható.  

     

Rembrandt 1654-es képén Betsabé már a levelet olvassa, melyet szolgálónője tart szeme elé. Pieter de Grebber (17. sz.) és Cornelis Bisschop (1663) is levélolvasás közben jeleníti meg Urija feleségét. Gerrit von Bronckhorst (17. sz.) Betsabéja szomorúan veszi tudomásul a cetlin kapott üzenetet. Bisschop festményén két szimbólummal is találkozunk: almafával és fekete báránnyal. A képzőművészetben szokássá vált almafaként ábrázolni az Édenkert tiltott fáját, mely ebben a jelenetben Dávid és Betsabé bűnbeesésére utal. A fekete bárány is a bűnös szándékot jelképezi.

    

     

Betsabét közvetlenül a levél elolvasása után jelenítette meg Rembrandt (1654), Willem Drost (17. sz.) és Govert Flinck (17. sz.) az alábbi képeken. Rembrandt Betsabéjának szelíd, melankólikus arcára kiül az aggodalom. Gondolataiba merülve már szinte maga előtt látja a drámai következményeket. Willem Drost Betsabéja unott közönnyel reagál Dávid szenvedélyére, mintha egy kis szemrehányás is lenne szomorú tekintetében. Govert Flinck Betsabéját ijedtség fogja el a többoldalas levél elolvasása után, kibomló haja, félig nyitott szája és mozdulata viszont érzékiséget tükröz.

     

     

Caspar Netscher (1667) és Jan Steen (1660-as évek) festményei eltérnek az eddig látott Betsabé-ábrázolásoktól a környezet, az öltözet s a "postás" tekintetében is. Steen képein egy fejkendős, bottal közlekedő vénasszony érkezik a levéllel.

     

     

"El is ment hozzá, és ő együtt hált vele, majd havi tisztulása közeledtekor hazament. Ám az asszony teherbe esett. Erre elküldött és megüzente Dávidnak: „Állapotos vagyok.” (2Sám11,5)

A következményekből derül csak ki, hogy nem csupán érzéki fellángolás volt ez a király részéről, máskülönben eltaszította volna magától az asszonyt, mikor megtudta, hogy várandós. Mivel megszerette, inkább vett a lelkére újabb bűnt, minthogy cserbenhagyta volna. A bűn azonban nem marad következmények nélkül, ez a mondanivalója az ismeretlen művész (17. sz.) által festett képnek is. Az intim jelenet hátterében, a nyitott ajtó mögött Nátán próféta alakja tűnik fel, aki majdan figyelmezteti Dávidot, hogy gonoszat tett az Úr szemében.

Ekkor Dávid üzenetet küldött Joábnak: „Küldd nekem haza a hettita Uriját!” S Joáb elküldte Uriját Dávidhoz. Amikor Urija elment Dávidhoz, Dávid érdeklődött, hogy áll a dolog Joábbal, a csapatokkal és a hadakozással. Aztán azt mondta Dávid Urijának: „Menj haza házadba és mosd meg a lábad.”

 

Erre Urija eltávozott a királyi palotából; megtisztelő ajándékot vittek utána a király asztaláról. De Urija a királyi palota kapuja előtt, ura szolgái közt tért nyugovóra, nem ment le házába. Amikor Dávidnak jelentették: „Urija nem ment le a házába”, Dávid megkérdezte Urijától: „Hát nem a csatából jöttél? Miért nem mész le a házadba?” Urija így válaszolt Dávidnak: „A láda, valamint Izrael és Júda sátorban laknak, parancsnokom, Joáb és parancsnokom szolgái a puszta földön táboroztak. Hát akkor én hogy menjek le házamba enni, inni és asszonnyal hálni? Amint igaz, hogy az Úr él és te élsz: ilyet nem teszek!” Erre Dávid azt mondta Urijának: „Ma még maradj itt, holnap aztán elbocsátlak.” Urija tehát Jeruzsálemben maradt azon a napon. Másnap Dávid meghívta, hogy egyék és igyék nála és lerészegítette. De Urija este kiment és ura szolgáival tért nyugovóra, nem ment le a házába. Másnap reggel Dávid levelet írt Joábnak, és Urijával vitette el. A levélben ezeket írta: „Állítsátok Uriját előre, ahol leginkább tombol a harc. Aztán húzódjatok mögüle vissza, hogy eltalálják és halálát lelje.” (2Sám11,6-15)

Pieter Lastman (1611,1619) és Jacob Adriaensz Backer (17. sz.) festményein Urija a saját halálos ítéletéről szóló levelet veszi át Dávid királytól.

     

     

Az 1665-ben festett Rembrandt-képen ugyancsak a levél átadására kerülhetett sor. Urija a levelet szíve fölé csúsztathatta a ruhájába, de kézmozdulata ártatlanságát is kifejezi. Dávid  tekintetéből bűntudat olvasható ki, s a háttérben ülő Nátán próféta (?) arca is elkomorodik. 

Így esett, hogy a város ostromakor Joáb olyan helyre állította, ahol – amint tudta – bátor harcosok álltak. Amikor aztán a városbeliek kitörtek és Joábbal megütköztek, a népből, mármint Dávid emberei közül néhányan elestek. A hettita Urija is halálát lelte. Joáb a csata egész lefolyásáról tudósította Dávidot. Meghagyta a hírvivőnek: „Beszéld el a királynak a csata minden részletét! Ha aztán fellobban a király haragja és megkérdezi: Miért nyomultatok olyan közel a városhoz támadáskor? Hát nem tudtátok, hogy a falakról lőni szokás? Ki ölte meg Abimeleket, Jerubbaal fiát? Nem egy malomkövet dobott le rá valamelyik asszony a falakról, úgyhogy Tebechben halt meg? Miért hatoltatok a falak közelébe? Akkor mondd azt: Szolgád, a hettita Urija is elesett.” A hírvivő elment, s megérkezve mindent elmondott Dávidnak, amit Joáb rábízott. 

Dávid tombolt Joáb elleni haragjában, és így szólt a hírhozóhoz: „Miért nyomultatok olyan közel a falakhoz? Ki ölte meg Abimeleket, Jerubbaal fiát? Nem egy malomkövet dobott rá valamelyik asszony a falakról, úgyhogy Tebechben halt meg? Miért hatoltatok olyan közel a falakhoz?” A hírhozó ezt válaszolta Dávidnak: „Azok az emberek erős támadást indítottak, így amikor kitörtek ellenünk a nyílt mezőre, kénytelenek voltunk őket visszaszorítani egészen a város kapujáig. Akkor a védők elkezdtek a falakról lőni szolgáidra, s néhányan elestek a király szolgái közül; szolgád, a hettita Urija is meghalt.” Ekkor Dávid azt mondta a hírhozónak: „Jelentsd Joábnak: Ez a dolog ne tudódjék ki. Mert a kard egyszer erre sújt le, másszor arra. Folytasd a város elleni harcot, és rombold le. Így önts bele bátorságot!” Amikor Urija felesége hírét vette, hogy férje meghalt, elsiratta férjét. Amikor azonban letelt a gyász ideje, Dávid elküldött, és magához vette a házába. Így felesége lett, és fiút szült neki. De az a tett, amit Dávid elkövetett, nem tetszett az Úrnak.  (2Sám11,16-27)        

Nátán fenyegető szavai; Dávid bűnbánata.

Akkor az Úr elküldte Nátán prófétát Dávidhoz. El is ment hozzá, és így beszélt: „Egy városban élt két ember. Az egyik gazdag volt, a másik szegény. A gazdagnak rengeteg juha, kecskéje és barma volt. A szegénynek azonban nem volt egyebe, csak egy kis báránya, vette magának. Etette, úgyhogy megnőtt, vele magával és gyermekeivel. Evett a kenyeréből és ivott a poharából. Az ölében aludt, s olyan volt, mintha a lánya lett volna. Egyszer vendég érkezett a gazdag emberhez. De nem tudta rászánni magát, hogy a juhai vagy barmai közül egyet is elvegyen, és a vendégnek, aki érkezett, elkészítse. Ezért elvette a szegény ember báránykáját, és azt készítette el vendégének.” Dávid nagyon megharagudott az emberre, és azt mondta Nátánnak: „Amint igaz, hogy az Úr él: az az ember, aki ilyet tesz, az a halál fia. A bárányt négyszeresen vissza kell fizetnie, amiért így tett, és nem volt kímélettel.” Erre Nátán így szólt Dávidhoz: „Magad vagy ez az ember! Ezt mondta hát az Úr, Izrael Istene: Fölkentelek Izrael királyává és kiszabadítottalak Saul kezéből. Neked adtam urad házát és a kebledre urad asszonyait, rád bíztam Izrael házát és Júda házát. S ha ez kevés lett volna, még megtetéztem volna ezzel meg azzal. Miért vetetted hát meg az Urat, s tettél olyat, ami gonosznak számít az Úr szemében? Kard által elveszítetted a hettita Uriját, hogy feleségül vedd a feleségét. Igen, elveszítetted az ammoniták kardja által! Nos, a kard sose fordul el házadtól, amiért megvetettél, és elvetted a hettita Urijától a feleségét, hogy a te asszonyod legyen. Ezt mondta az Úr: Nos, a saját házadból hozok rád romlást. Elveszem a szemed láttára asszonyaidat és odaadom őket másvalakinek, hogy napvilágnál asszonyaiddal háljon. Te titokban tetted, de én egész Izrael szeme láttára, napvilágnál viszem ezt végbe!” Erre Dávid így szólt Nátánhoz: „Vétkeztem az Úr ellen!” Nátán ezt válaszolta Dávidnak: „Így az Úr is megbocsátja bűnödet, s nem halsz meg. De mert ezzel a tetteddel káromoltad az Urat, a fiú, aki született neked, meghal.” Ezzel Nátán elment haza. (2Sám12,1-15)

Rembrandt (c. 1650) festményén Nátán bizalmasan közli Dáviddal az Úr szavait. Tekintetéből kiolvasható a megrendülés. Lambert Jacobsz (17. sz.) képén jelen van a halálhírt hozó küldött, s egy katona is, mikor Nátán szembesíti Dávidot bűnével. Szinte hallani a próféta szavait a képet szemlélve: "Magad vagy ez az ember!" - mutat rá Nátán a királyra. A Bartholomeus Strobel köréből származó festő (17. sz.) képén Dávid háremhölgyei társaságában fogadja Nátánt, miközben katonái a halott Urija földön heverő fegyverzetére mutatnak. 

     

     

Englebert Fisen (17-18. sz.) képén a példabeszédben szereplő bárány is megjelenik, s a halott Urija alakja is feldereng a király emlékezetében, miközben Nátán próféta a bűnére emlékezteti. Matthias Scheits (1672) kompozíciójának hátterében is feltárul a múlt bűne, de a jövő büntetése is. A bal oldali teremben Dávid átadja Urijának a halálos ítéletét tartalmazó levelet, a jobb oldali szobában pedig Betsabéval, Urija özvegyével siratja házasságtörésből született gyermekét. 

     

Batseba gyermekének halála; Salamon születése. Az Úr megverte a gyermeket, akit Urija felesége szült Dávidnak, úgyhogy súlyosan megbetegedett.

Dávid az Úrhoz fordult a fiú miatt; szigorú böjtöt tartott, s amikor hazament, éjszaka a puszta földön aludt, zsákkal takarózva. Udvarából a főemberek eléje járultak és igyekeztek rábeszélni, hogy keljen föl a földről, de nem akart, s nem is evett velük. A hetedik nap a gyermek meghalt. Dávid udvari emberei nem merték neki jelenteni, hogy a gyerek meghalt. Azt mondták magukban: „Már akkor sem hallgatott ránk, amikor még élt a gyerek, s a lelkére beszéltünk. Hát hogy mondhatnánk akkor meg neki: A fiú halott? Még kárt tenne magában!” De Dávid észrevette, hogy udvari emberei suttogtak egymás közt. Ebből megértette, hogy a gyerek meghalt. Ezért Dávid megkérdezte udvari embereitől: „Meghalt a gyerek?” „Meg!” – felelték. Erre Dávid fölkelt a földről, megmosdott, bekente magát olajjal és más ruhát öltött. Aztán elment az Úr házába és leborult. Ezután ételt tettek elé és evett. Erre udvari emberei így szóltak hozzá: „Mit csinálsz? Amikor még élt a gyerek, böjtöltél és siránkoztál. Most meg, hogy a gyerek meghalt, fölkelsz és ételt veszel magadhoz.” Ezt válaszolta: „Amíg a gyermek még élt, böjtöltem és sírtam, mert azt gondoltam, ki tudja, hátha megkönyörül rajtam az Úr, és életben marad a gyerek. De most, hogy meghalt, minek böjtöljek tovább? Hát visszahozhatom? Én utánamegyek, de ő nem tér hozzám vissza.” Dávid Batsebát is vigasztalta. Elment hozzá és együtt hált vele. (Batseba) fogant és fiút szült. A Salamon nevet adta neki. Az Úr kedvét találta benne, s ezt tudtul is adta Nátán próféta által, aki az Úr szavára Jedidjának nevezte el. (2Sám12,16-25)

Salomon Koninck (1640-45) képén a halott gyermekét sirató Betsabé látható, akit Dávid vígasztal. Jacob Adriaensz Backer (1740) festményén Dávid terített asztal mellett ül, ami szintén arra utal, hogy a gyermek már meghalt, hiszen míg élt, szigorú böjtöt tartott a király. Szomorúan tekint maga elé, miközben Betsabé a nyakába borulva sír. A kép gyönyörű intimitása a kézfogásban rejlik. Ebből a "kézfogásból" fogan meg az újabb gyermek, Salamon.

    

Majd Joáb kezdeményezésére Dávid elfoglalta az ammoniták földjén lévő Rabba városát és az ammonitáknak még számos városát. Népüket elhurcoltatta s keményen dolgoztatta. (2Sám 12,26-31)

Amnon meggyalázza húgát, Támárt.

Ezután a következők történtek: Dávid fiának, Absalomnak volt egy szép húga, Támárnak hívták. Dávidnak a fia, Amnon beleszeretett. S Amnon annyira epekedett húgáért, Támárért, hogy egészen belebetegedett. Érintetlen lány volt ugyanis, így Amnon lehetetlennek találta, hogy hozzá közeledjék. De Amnonnak volt egy barátja. Jonadabnak hívták, s Dávid testvérének, Simeának volt a fia. Ez a Jonadab nagyon ravasz ember volt. Azt mondta neki: „Hogy van az, király fia, hogy minden reggel olyan bágyadt vagy? Nem mondanád el?” Amnon így válaszolt: „Szerelmes vagyok Támárba, testvéremnek, Absalomnak a húgába.” 

Erre Jonadab azt mondta: „Feküdj le az ágyba, és tettesd magad betegnek. Ha aztán eljön apád meglátogatni, hát mondd neki: Engedd meg, hadd jöjjön el a húgom, Támár, s ő adjon nekem enni. Ha itt készíti el az ételt a szemem láttára, akkor elfogadom a kezéből.” Amnon tehát lefeküdt az ágyba és betegnek tetette magát. Amikor a király elment meglátogatni, Amnon így szólt a királyhoz: „Engedd meg, hadd jöjjön el a húgom, Támár, s hadd csináljon a szemem láttára néhány lepényt. Az ő kezéből megenném.” Erre Dávid üzent Támárnak a palotába: „Menj el bátyád, Amnon házába, és készíts neki valami ételt.” Támár tehát elment bátyja, Amnon házába. Az ágyban feküdt. Fogta a tésztát, kidagasztotta, s a szeme láttára lepényt csinált belőle, aztán megsütötte a lepényt. Akkor fogta a serpenyőt és kiborította előtte. De ő nem akart enni, hanem azt mondta: „Menjetek ki innét, mindnyájan!” Erre mindannyian elmentek. Most azt mondta Amnon Támárnak: „Hozd be nekem az ételt a belső szobába, hogy a kezedből ehessek.” Támár fogta a lepényt, amelyet csinált, és bevitte bátyjának, Amnonnak a belső szobába. De amikor odanyújtotta neki, az elkapta őt és azt mondta neki: „Gyere, húgom, feküdj mellém!” Azt felelte neki: „Hagyd ezt, bátyám, ne becsteleníts meg! Ilyesmit nem szokás Izraelben tenni. Ne kövess el ilyen gyalázatos dolgot! Hova mehetnék szégyenemmel? S te magad is egyike vagy Izrael főembereinek. Beszélj inkább a királlyal, biztosan nem tagad meg tőled.” De nem hallgatott szavára, erőszakot követett el rajta, meggyalázta, együtt hált vele. (2Sám13,1-14)

Giovanni Domenico Cerrini (17. sz.), Nicolaas Verkolje (17-18. sz.), Herman van der Mijn (17. sz.) és további két ismeretlen festő (17. sz.) is azt a pillanatot festette meg, mikor Amnon megragadja Támárt, hogy megerőszakolja.

     

    

Utóbb Amnont nagy utálat töltötte el tőle, úgyhogy az utálat, amely eltöltötte tőle, nagyobb volt, mint szerelme, amelyet előzőleg érzett iránta. Ezért azt mondta neki Amnon: „Fogd magad és menj innét!” De ő így felelt neki: „Nem, bátyám! Ha most elkergetsz, még nagyobb igazságtalanságot követsz el ellenem, mint amilyet már elkövettél.” Csakhogy nem hallgatott rá, beszólította a legényt, aki a szolgálatára volt, és megparancsolta neki: „Lökd ki nekem ezt az utcára, és reteszeld be mögötte az ajtót!” [Hosszú ujjú tunikát viselt, ilyet hordtak ugyanis a királylányok, amíg szüzek voltak.] 

Il Guercino (17. sz.) Amnonja épp eltaszítja magától Támárt, míg az figyelmezteti jogtalan tettére. Miután erőszakkal elvette tisztaságát, feleségül kellett volna vennie. Jan Havickszoon Steen (1655) képén a gúnyosan mosolygó szolga is feltűnik, akivel Amnon utcára löketi a megbecstelenített Támárt. Az ágyban fekvő ifjú, szinte lábával rúgja ki a leányt. A földön heverő virágszirmok Támár szüzességének elrablására utalnak.

     

Erre a legény kituszkolta az utcára és bereteszelte az ajtót. Támár hamut szórt a fejére és megszaggatta hosszú ujjú tunikáját, amelyet viselt, és ahogy ment, jajgatott. Bátyja, Absalom így szólt hozzá: „Bátyád, Amnon volt együtt veled? Akkor hallgass, húgom, hiszen a bátyád. Ne vedd szívedre a dolgot!” Így Támár magányosan élt bátyja, Absalom házában. Amikor Dávid király meghallotta a dolgot, haragra lobbant. De nem vette el fiának, Amnonnak a kedvét, mert szerette, hiszen elsőszülött volt. Absalom azonban egyetlen szót sem váltott Amnonnal, sem rosszban, sem jóban. Absalom ugyanis gyűlölte Amnont, amiért meggyalázta húgát, Támárt. (2Sám13,15-22)

Andrea Celesti (17. sz.) festményén Absalom hallgatásra inti Támárt, akit az imént dobtak ki Amnon házából. Il Guercino (17. sz.) Támárja kezeit domborodó hasa fölé helyezi, míg bátyja, Absalom az oldalán lévő tőr markolatát szorítja. A bosszú gondolata most fogan meg benne, Amnon megölését tervezi. 

     

Absalom megöleti Amnont és menekül.

Két esztendővel később történt, hogy Absalom birkanyírást tartott Efraim közelében, Baal-Hacorban, s meghívta a király valamennyi fiát. Elment a királyhoz, és így szólt hozzá: „Szolgád birkanyírást tart. Kísérje el a király udvari embereivel szolgáját!” De a király azt mondta Absalomnak: „Nem, fiam! Nem megyünk el mindnyájan, mert hisz terhedre lennénk.” Absalom tovább unszolta, de (Dávid) mégsem akart menni, hanem áldásával útra bocsátotta. Erre Absalom azt mondta: „Ha nem, hát akkor hadd jöjjön velünk legalább testvérem, Amnon.” A király megkérdezte: „Miért menjen veled?” Mégis, mivel Absalom erőltette, hát elengedte vele Amnont és a király fiait, mind. Absalom királyi lakomát csapott, s megparancsolta szolgáinak: „Ügyeljetek! Ha Amnon már jó hangulatban lesz a bortól, azt fogom nektek mondani: Ragadjátok meg Amnont! Akkor öljétek meg! Ne féljetek, hisz magam adok rá nektek parancsot. Szedjétek össze bátorságotokat és legyetek derék emberek!” Absalom szolgái úgy tettek Amnonnal, amint Absalom parancsolta. Erre a király fiai felugrottak, ki-ki öszvérére kapott és menekült. (2Sám13,23-29)

Andrea Celesti (17. sz.), Niccoló de Simone (17. sz.), Mattia Preti (1656-61) és Mattias Stomer (17. sz.) festményein Absalom parancsára szolgái megölik Amnont a királyi lakomán.

     

     

Még úton voltak, amikor a hír már Dávid fülébe jutott: „Absalom mind megölte a király fiait, nem hagyott közülük élve egyetlen egyet sem!” Erre a király felállt, megszaggatta ruháját és a földre vetette magát. Udvari emberei is mind úgy álltak ott, megszaggatott ruhában. De akkor Dávid testvérének, Simeának a fia, Jonadab megszólalt és azt mondta: „Ne gondolja uram, hogy mind megölték az ifjakat, a király fiait. Nem, hanem csak Amnon halt meg. Mert Absalom attól a naptól fogva, hogy Amnon meggyalázta húgát, Támárt, jelét adta annak, hogy gonoszságot forral. Ne vegye hát, uram királyom szívére a dolgot, és ne gondolja, hogy mind meghaltak a királyfiak. Nem, hanem csak Amnon halott.” Maga Absalom elmenekült. Amikor az őrségen levő szolga kinézett, látta, hogy sok nép jött a háta mögötti irányból, a hegyoldal felől. Erre Jonadab így szólt a királyhoz: „Lám, megjöttek a királyfiak. Úgy történt minden, amint mondtam.” Alighogy befejezte szavait, megérkeztek a királyfiak és elkezdtek hangosan sírni. A király és udvari emberei szintén nagy jajgatásba fogtak. Maga Absalom azonban elmenekült és Ammihud fiához, Gesur királyához, Talmaihoz ment. A király egész idő alatt gyászolta fiát. Miután Absalom elmenekült és Gesurba jutott, három esztendeig maradt ott. A király belenyugodott Amnon halálába, s így nem neheztelt tovább Absalomra. (2Sám13,30-39)

Joáb sürgeti Absalom hazatértét.

Joáb, Dávid hadvezére ravasz csellel próbálta rávenni urát, hogy hívja vissza száműzött fiát, valószínűleg azért, hogy a majdani király kegyét megnyerje.  Egy tekoai látóasszonyt küldött hozzá, de Dávid rájött, hogy Joáb keze van a dologban. Ennek ellenére Absalom visszatérhetett Joábbal az önkéntes száműzetésből Jeruzsálembe, de nem járulhatott a király színe elé. Két év múlva maga kérvényezte a kegyelmet. Leborult apja előtt, az pedig megbocsátott neki, s megölelte. (2Sám14,1-33)

Absalom ármánykodásai és veresége.

Absalom járni kezdte az országot, megszólította az egyszerű embereket, és ígéreteivel maga mellé állította őket. Izrael törzseinek is üzenetet küldött, majd Hebronba ment. Mikor Dávid hírt kapott lázadásról, s megérezte az általános elégedetlenséget, elmenekült Jeruzsálemből, Absalom pedig bevonult a védelem nélkül maradt városba. Két főpapját azonban visszaküldte a Szövetség ládájával Jeruzsálembe, s bizalmasát, Husait is, akiken keresztül informáló két papjával, majd bizalmas tanácsosát, Husait is, aki tanácsával félrevezetta Absalomot. A döntő ütközet Gileádnál zajlott, Dávidot azonban távol tartották katonái a csatától. (2 Sám15 - 2 Sám17) 

A király parancsba adta Joábnak, Abisájnak és Ittainak: „Bánjatok kímélettel a fiúval, Absalommal!” Mind hallották az emberek, amikor a király ezt a parancsot adta a vezéreknek Absalomot illetően. Így vonult harcba a sereg Izrael ellen. Efraim erdeiben ütköztek meg. Izrael fiai vereséget szenvedtek Dávidtól. Óriási veszteségük volt azon a napon: húszezer ember. A harc az egész vidékre kiterjedt. S az erdő még több áldozatot szedett a seregből, mint a kard azon a napon. (2Sám18,5-8)

Absalom halála.

Absalom véletlenül útjába került Dávid embereinek. Absalom ugyanis egy öszvéren ült, és az öszvér egy nagy tölgyfa koronája alá tévedt. Absalom feje beleakadt a tölgyfába, s ott maradt ég és föld között himbálózva, az öszvér meg, amely alatta volt, továbbment. Egy ember meglátta és jelentette Joábnak: „Láttam Absalomot – mondta –, egy tölgyfán lógott.” Joáb így felelt az embernek, aki a hírt vitte neki: „Hogyan, hát ha láttad, akkor miért nem ölted meg ott helyben és fektetted a földre? Aztán az én dolgom lett volna, hogy adjak neked tíz ezüstöt meg egy övet.” De az ember ezt válaszolta Joábnak: „Ha ezer ezüst ütötte volna is a markomat, akkor sem merészeltem volna kezet vetni a király fiára. Hát nem parancsba adta neked, Abisájnak és Ittainak a fülünk hallatára a király: »Vigyázzatok nekem a fiúra, Absalomra!« Ha meg alattomban elbántam volna vele, akkor téged állított volna félre, hiszen a király előtt nem marad semmi titokban.” Joáb azt mondta rá: „Eh mit! Miért is töltöm tovább az időt veled?” Ezzel kezébe fogott három lándzsát, és Absalom mellébe döfte őket. Mivel azonban még élve lógott a tölgyfán, odalépett tíz ember, Joáb fegyverhordozói, és agyonütötték. Ekkor Joáb megfúvatta a kürtöket, és az emberek abbahagyták Izrael üldözését, hiszen Joáb megállást parancsolt a seregnek. Aztán fogták Absalomot, s az erdőben egy gödörbe dobták, és egy óriási kőhalmot raktak fölé. Közben egész Izrael menekült, ki-ki a maga sátorába. Absalom még életében szerzett magának egy emlékkövet, és felállította a Királyok völgyében. Azt mondta ugyanis: „Nincs fiam, aki fenntartaná emlékezetemet.” Így az emlékkövet nevezte el a nevéről. Mind a mai napig Absalom kövének hívják. (2Sám18,9-18)

Giovanni Battista Viola (17. sz.) és Corrado Giaquinto (1762) festményein Joáb hadvezér a tölgyfán fennakadó Absalom mellébe döfi lándzsáit. Míg Viola csak egy lándzsát ábrázol, addig Giaquinto a szöveghez hűen hármat.

     

Dávid fájdalma.

Dávid megrendült. Fölment a kapu fölötti szobába és sírt. Elcsukló hangon így siránkozott: „Fiam, Absalom! Fiam, fiam Absalom! Ó, bár én haltam volna meg helyetted!” Jelentették Joábnak: „A király sír és jajgat Absalom miatt.” Így azon a napon gyászra fordult a győzelem az egész sereg számára, mert a sereg megtudta azon a napon, hogy a király bánkódik a fia miatt, s ezen a napon a sereg lopva tért vissza a városba, ahogyan az a sereg lopakodik, amelyik szégyenkezik, mivel megfutamodott a csatából. A király befödte arcát, és hangosan siránkozott: „Fiam, Absalom! Absalom, fiam, fiam!” Joáb bement a királyhoz a házba, és azt mondta: „Ma szégyenbe borítottad embereid arcát, akik ma megmentették az életedet, fiaid és lányaid életét, feleségeid életét és ágyasaid életét. Mert szeretetet tanúsítottál azok iránt, akik gyűlölnek, azokkal szemben meg, akik szeretnek téged, gyűlöletet. Ma megmutattad, hogy sem a sereg vezére, sem az emberek nem jelentenek neked semmit. Igen, most már tudom: Azt találnád helyénvalónak, ha Absalom életben maradt volna, mi meg ma mind elestünk volna. Kelj föl, menj ki és intézz barátságos szavakat az emberekhez. Mert esküszöm az Úrra: ha nem mész ki, az éjszaka egyetlen ember sem marad melletted. De ez nagyobb baj lesz neked, mint bármi baj, ami ifjúságodtól mostanig ért.” A király tehát fölállt és a kapu alá ült. Erre kihirdették az egész seregnek: „Nézzétek, a király ott ül a kapuban!” S az egész nép a király elé járult. (2Sám19,1-9)

Dávid visszatérésének előkészítése, Seba lázadásának leverése.

Dávidnak nem volt módja, hogy megtorolja Joáb goromba beszédét, de üzent Amazának, hogyha visszapártol hozzá Júda törzsével, megteszi Joáb helyett hadvezérré. A jó hírek hallatára Dávid átkelt a Jordánon, s a visszatért Jeruzsálembe a júdaiak kíséretében. Izrael törzseinek ez nem tetszett, s a Benjamin-törzs sarjának, Sebának vezetésével Dávid ellen fordultak.  Dávid Amazára akarta bízni a lázadás leverését, de az nem jelent meg időben júdai csapataival. A hadba indított Joáb megtudta, hogy Dávid mellőzni akarja, ezért megölte vetélytársát Amazát, s a júdai sereget maga mellé állítva verte le a Seba vezette lázadást. (2Sám19,9-23)

A nagy éhínség és Saul utódainak kiirtása.

Dávid idejében három egymás utáni esztendőn át éhínség uralkodott. Dávid megkérdezte az Urat, s az Úr ezt mondta: „Vérnek bűne nehezedik Saulra és házára, mert megölte a gibeonitákat.” (2Sám21,1) A király hívatta a gibbeonitákat, akiknek egykor vesztére tört Saul, holott szövetséget kötött velük. Dávid most eleget tett kérésüknek: kiszolgáltatta nekik Saul hét férfi utódját, akiket tőrbe húzhattak a hegyen. Jonatán fiának, Mifibosetnek azonban megkímélte életét az Úrnak tett esküje miatt. Miután Saul és Jonatán csontjait eltemettette,  az Isten megkönyörült az országon. 

A filiszteusok elleni csata

Mikor a filiszteusok ismét hadba szálltak Izrael ellen, Dávidot majdnem megölték. Akkor emberei megeskették Dávidot ezekkel a szavakkal: „Többé nem szabad neked is harcba szállnod velünk, nehogy kioltsd Izrael fáklyáját.” (2Sám21,17) 

Dávid dicsőítő éneke.

Dávid azon a napon, amelyen az Úr kiszabadította minden ellensége kezéből és Saul kezéből, ennek az éneknek a szavaival fordult az Úrhoz; így szólt: Sziklám és mentsváram az Úr, szabadítóm nekem az Isten, elrejtőzöm benne. Kősziklám, pajzsom, üdvösséget szerző szarvam, váram és menedékem, megmentettél az erőszaktól! Az Úrhoz folyamodtam, aki minden dicséretre méltó, és megszabadultam ellenségeimtől. Elözönlöttek a halál hullámai, rám törtek Beliál vizei. Körülöttem az alvilág kötelékei, előttem a halál bilincsei. Szorongatottságomban az Úrhoz könyörögtem, Istenemhez kiáltottam segítségért. Meghallotta templomában hangomat, kiáltásom fülébe hatolt. Megremegett és megrendült a föld, az ég alapjai meginogtak. [Reszkettek, mert oly bősz volt haragja.] Orrából füst csapott ki, szájából pusztító tűz. [Izzó parázs tört belőle elő.] Lehajtotta az eget és lejött rajta, fekete felhő volt a lába alatt. Egy kerubon ült, s azon repült, a szelek szárnyán lebegett. A sötétségből kerítést csinált, sátort a sötét vízből, a fekete felhőből. Előtte láng csapott fel, izzó parázs záporozott. Az Úr megdörgette az egeket, hallatta szavát a Mindenható. Kilőtte nyilait és szétszórta, villámot szórt és elkergette őket. Láthatóvá vált a tenger feneke, a föld mélységei feltárultak, az Úr dörgedelmére, az orrából előtörő lehelet szelére. Lejött a magasból, megragadott, és kimentett a mély habokból. Megszabadított hatalmas ellenségeimtől, túlerőben levő ellenfeleimtől. Balsorsom napján elárasztottak, de az Úr gyámolom volt. Kiszabadított és kivezetett a szabadba, megmentett, mert szeretett. Az Úr megfizetett igaz voltomért, kezem tisztaságáért megjutalmazott. Mert mindig az Úr útjain jártam, nem tévelyedtem el Istenemtől. Parancsai mindig szemem előtt lebegnek, nem vetettem el törvényeit. Bűntelenül jártam színe előtt, óvakodtam a bűntől. S az Úr megfizetett igaz voltomért, szeme látta tisztaságomat. A hűségeshez hűséges vagy és az igazhoz igaz. Az egyenessel egyenesen bánsz, de az álnokkal álnok módon. A megalázott népet megsegíted, a gőgösök lesütik szemüket. Uram, te vagy az én fáklyám, Istenem, derítsd fel sötétségemet. Veled nekirontok a gátaknak, Istenemmel átugrom a falakat. Igen, az Istennek egyenes az útja, igaz az Úrnak szava. Pajzsul szolgál azoknak, akik hozzá menekülnek. Ki hát az Isten, ha nem az Úr? Van más kőszirt Istenünkön kívül? Az Isten erővel övez és egyenessé teszi utamat. Fürge lábat adott, mint a szarvasünőnek, és a hegycsúcson is szilárdan tart. Megtanítottad kezemet vívni, karomat ércíjat feszíteni. Pajzsodat nyújtottad oltalmul s fegyverzeted védelmezett. A lábamnak tágasságot adtál, és térdeim nem inogtak. Ha üldözőbe vettem, utolértem ellenségeimet, s nem tértem vissza, csak ha eltiportam őket. Lesújtottam rájuk, úgyhogy nem kelt föl egy se, mind a lábam elé hulltak. A harchoz felöveztél erővel, hatalmam alá vetetted támadóimat. Megfutamítottad ellenségeimet, megsemmisíthettem gyűlölőimet. Könyörögtek, ám nem segített rajtuk, az Úrhoz, de nem felelt nekik. Eltiportam őket, akár a téren a port, úgy tapostam őket, mint az utca szennyét. Kiszabadítottál a népek viszályából; és a népek fejévé tettél. Akiket nem is ismertem, azok alattvalóim lettek. Engedelmeskedtek puszta szavamnak, hódolnak nekem az idegenek fiai. Az idegenek fiainak oda a bátorságuk, csak remegve mernek előjönni váraikból. Éljen az Úr! Legyen áldott az én sziklaváram! Magasztaljátok szabadító Istenemet! Istent, aki segített bosszút állni, s alávetette nekem a népeket. Megmentett ellenfeleimtől, támadóim fölé emelt és kiragadott az erőszak emberének hatalmából. Ezért magasztallak, Uram, a pogányok előtt, dicsőítő éneket zengek nevednek: Újra meg újra szabadulást adott királyának, és irgalmas volt ahhoz, akit fölkent magának, Dávidhoz és utódaihoz, örökre. (2Sám22,1-51)

Gerard van Honthorst (1622) a középkorú királyról, Jan Boeckhorst (17. sz.) pedig az idős Dávidról festett portrét. Mindkét képen égre emelt tekintettel énekel, s közben hárfáját pengeti. Izrael dalainak szerzőjét Domenichino (1619) és Hendrick ter Brugghen (17. sz.) egyaránt angyalok társaságában festette meg, akik lejegyzik a Dávid által írt zsoltárokat, s együtt énekelnek vele. 

     

     

Dávid utolsó szavai.

Ezek voltak Dávid utolsó szavai: Izáj fiának, Dávidnak a szavai, annak a férfinak a szavai, akit felmagasztaltak, Jákob Istene fölkentjéé, Izrael dalainak szerzőjéé; Az Úr lelke szól általam, az ő szava van nyelvemen. Beszélt Jákobnak Istene, Izrael sziklája mondta nekem. Aki igazságosan kormányozza a népeket és Istent félve uralkodik, az olyan, mint reggel a világosság, amikor fölkel a nap [felhőtlen reggelen], és eső után sarjadzásra készteti a földön a füvet. Igen, házam szilárdan áll az Úr előtt, hisz örök szövetséget kötött velem – minden tekintetben rendben és biztonságban van. Vagy nem ő sarjasztotta ki üdvösségemet és jólétemet? Ám Belilál népe mindig olyan, mint a tüskebokor a pusztán, kézzel nem fogja meg az ember. Csak vassal és lándzsával nyúl hozzá az ember és a tűzre veti. (2Sám23,1-7)

A nép számbavétele.

Újra fellángolt az Úr haragja Izrael ellen, úgyhogy ismét felingerelte ellenük Dávidot, és azt mondta neki: „Menj, s vedd számba Izraelt és Júdát!” A király ezért megparancsolta Joábnak és a sereg vezéreinek: „Járjátok sorra Izrael törzseit Dántól egészen Beersebáig, és vegyétek számba a népet, hogy megtudjam mennyi a nép!” Joáb azonban azt mondta a királynak: „Az Úr, a te Istened, bármilyen népes is a nép, tegye százszor népesebbé, és uram, királyom ezt lássa még a saját szemével! De miért kíván uram és királyom ilyesmit?” Ám a király parancsa sürgette Joábot, valamint a sereg vezéreit. Így hát Joáb, valamint a sereg vezérei távoztak a királytól, hogy számba vegyék Izrael népét. (2Sám24,1-4) ...  Joáb jelentette a királynak a számbavétel eredményét: Izrael fiai 800 000 kardforgató férfit tettek ki, Júda meg 500 000 férfit. (2Sám24,9) 


A pestis és Isten megbocsátása.

Miután számba vétette a népet, Dávidnak megdobbant a szíve. Így szólt hát az Úrhoz: „Nagy bűnt követtem el. De bocsásd meg, Uram, szolgádnak ezt a bűnt, mert ostobaságot csináltam.” Amikor Dávid reggel fölkelt, az Úr ezt a szózatot intézte Dávid látóemberéhez, Gád prófétához: „Menj és add tudtára Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Hármat mondok, aztán amit választasz, azt teszem veled!” Gád elment Dávidhoz és tudtára adta. Így szólt: „Jöjjön-e három évig tartó éhínség büntetésül az országra? Vagy azt akarod, hogy három hónapon át menekülj ellenséged elől, ő meg üldözzön? Vagy legyen három napig pestis országodban? Gondolkozz rajta, s mondd meg, milyen választ vigyek annak, aki küldött!” Erre Dávid azt felelte Gádnak: „Nagy szorultságban vagyok… Inkább kerüljünk az Úr kezébe, hiszen nagy az irgalma. De emberek kezétől nem szeretnék elveszni.” Így hát Dávid a pestist választotta.Épp a búza aratásának volt az ideje. Akkor az Úr pestist küldött Izraelre, reggeltől a megszabott időre. A csapás lesújtott a népre, és hetvenezren meghaltak a népből Dántól egészen Beersebáig. Amikor azonban az angyal Jeruzsálem felé is kinyújtotta kezét, hogy elpusztítsa, az Úr megbánta ezt a csapást, és megparancsolta az angyalnak, aki lesújtott a népre: „Most aztán elég! Húzd vissza a kezed!” Az Úr angyala éppen a jebuzita Arauna szérűjénél volt. Amikor Dávid látta az angyalt, aki lesújtott a népre, így könyörgött az Úrhoz: „Én vétkeztem, én követtem el gonoszságot! Ezek, a nyáj, mit vétettek? Ezért hát forduljon kezed ellenem és házam ellen!” (2Sám24,10-17)


A bűnbánó Dávidról Pieter de Grebber (c.1637) festette a legszebb képet, melyen az Úr angyalát is láthatjuk a csapásokra utaló jelképekkel. A kalász az éhínséget, a kard az ellenség támadását, a koponya pedig a pestist jelképezi. Két további festményen maga Gád próféta is megjelenik. Az egyiken a büntetések közötti választási lehetőségeket ismerteti Dáviddal, a másikon pedig bűnbánatra hívja a királyt, mikor a Jeruzsálemre lecsapó angyalra mutat.  

     

Oltárt építenek az Úrnak.

Azon a napon Gád elment Dávidhoz, és azt mondta neki: „Menj föl, és a jebuzita Arauna szérűjénél építs oltárt az Úrnak.” Dávid Gád szavára fölment, amint az Úr parancsolta neki. Amikor Arauna odanézett, azt látta, hogy a király közeleg szolgáival. Arauna éppen a búza cséplésével volt ugyanis elfoglalva. Erre Arauna előlépett, s egészen a földig hajolt a király előtt. És így szólt Arauna: „Miért jön uram és királyom szolgájához?” „Azért, hogy megvegye tőled a szérűdet – válaszolta Dávid. Oltárt akarok építeni az Úrnak, amiért elmúlt a népről a csapás.” Arauna azt felelte a királynak: „Vegye csak uram és királyom, és mutassa be áldozatul, amit jónak lát. Nézd, ott vannak a marhák égőáldozatul és a cséplőszánok meg az ökrök szerszáma tűzrevalónak. Uram és királyom szolgája mindent a királynak ajándékoz.” Aztán így folytatta Arauna a király felé fordulva: „Legyen hozzád irgalmas az Úr, a te Istened!” A király erre azt mondta Araunának: „Nem, hanem pénzen veszem meg tőled. Csak nem mutatom be az Úrnak, Istenemnek égőáldozatul, ami nekem semmibe se kerül?” Így hát megvette a szérűt és a marhákat 50 ezüstsékelért. Aztán Dávid oltárt emelt az Úrnak, és égőáldozatot, valamint közösségi áldozatot mutatott be rajta. Erre az Úr irgalommal fordult az ország felé, és elmúlt Izraelről a csapás. (2Sám24,18-25)

Hivatkozások:

1 Tótfalusi István: Kalauz a Bibliához. Ószövetség. Budapest,1991.

Csörögi Anikó Lilla: Ismerje meg, mit jelképeznek a festményeken szereplő állatok! - 4. rész (forrás: https://blog.axioart.com/ismerje-meg-mit-jelkepeznek_4/2021.04.22.) 

 

Budapest, 2021.04.22.

Szerző: 

Imrik Zsófia