Átlátható Ószövetség X. - Sámuel első könyve

Sámuel első könyve a királyság megalapításának időszakát mutatja be Izraelben. Sámuel Izrael bírája volt, pap és próféta, aki szembefordult a bálványimádással, s visszaállította az Istentisztelet rendjét a Tóra megtartásával. A vének kérésére királyt kent fel Izrael népének a daliás Saul személyében, aki sok fényes győzelmet aratott a filiszteusokon. Saul jelleme azonban eltorzult, búskomorságba esett, mivel démonok szállták meg. Dávid, a betlehemi Izáj fia tudta csak elűzni őket lantjátékával. Miután egyetlen parittyával legyőzte Góliátot, az óriás termetű filiszteust, Saul féltékennyé vált sikerére, s üldözni kezdte. Isten sugallatára Sámuel Dávidot választotta meg új királynak, s megjósolta Saul bukását.

Kilencvennyolc barokk festményt ágyaztam a Szentírás szövegébe, melyek segítségével  átláthatóbbá válik Sámuel első könyvének leírása.

Válogatás Sámuel első könyvének legismertebb és legszebb barokk ábrázolásai közül.

               

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

SÁMUEL ELSŐ KÖNYVE

Volt egy Ramatajimba való ember, egy cufita, Efraim hegyéről. Elkanának hívták, s Jerochám fia volt, Elihu fiáé, (aki) az efratita Cuf fiának, Tochunak volt a fia. Két felesége volt, az egyiket Hannának hívták, a másikat Peninnának. Peninnának voltak gyermekei, Hannának azonban nem volt gyermeke. Ez az ember minden esztendőben fölment, hogy Silóban imádja a Seregek Urát, és áldozatot mutasson be neki. [Éli két fia, Hofni és Pinchász voltak ott az Úr papjai.] Az egyik nap Elkana áldozatot mutatott be. Az volt a szokása, hogy a feleségének, Peninnának, valamint a fiainak és lányainak több darabot ad, Hannának azonban, bár jobban szerette, csak egy darabot adott, mert az Úr meddővé tette. Vetélytársa is folyvást sértegette, el akarta keseríteni amiatt, hogy az Úr meddővé tette a méhét. Így ment ez évről évre. Minden alkalommal, amikor csak fölmentek az Úr templomához, sértegette. Ezért Hanna sírt és nem evett semmit. Akkor férje, Elkana, így szólt hozzá: „Hanna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy boldogtalan? Hát nem több vagyok én neked, mint tíz fiú? (1 Sám 1,1-8) - Barend Fabritius (1655) festményén ezzel a kérdéssel fordul Hanna felé Elkana.

”Hanna azonban, amikor a lakoma véget ért a teremben, fölállt és az Úr elé járult. Éli, a pap, egy széken ült az Úr szentélyének egyik kapufélfájánál. (Hanna) elkeseredettségében az Úrhoz könyörgött, és nagyon sírt. Fogadalmat tett, és így szólt: „Seregek Ura, ha tekintetbe veszed szolgálód nyomorúságát és megemlékezel rólam, ha nem feledkezel meg szolgálódról, hanem megajándékozol egy fiúval, akkor az Úrnak szentelem, olló ne érje fejét.” Így imádkozott az Úr előtt. Éli közben figyelte a száját. Hanna ugyanis csöndben imádkozott, csak ajkai mozogtak, hangja nem hallatszott. Emiatt Éli részegnek vélte, ezért így szólt hozzá Éli: „Meddig akarsz még itt maradni ilyen részegen? Igyekezz kijózanodni!” De Hanna ezt válaszolta: „Nem, uram! Szerencsétlen asszony vagyok, sem bort, sem mámorító italt nem ittam, csak a szívemet öntöttem ki az Úr előtt. Ne tartsd szolgálódat semmirekellőnek! Mert nagy bánatomban és szomorúságomban imádkoztam ilyen sokáig.” Éli így felelt rá: „Menj békével! Izrael Istene teljesíti kérésedet, amelyet elé terjesztettél.” Erre azt mondta: „Bárcsak tetszésre találna szolgálód szemedben.” Aztán az asszony elment útjára, evett, és az arca nem volt többé olyan, mint azelőtt. (1 Sám 1,9-18) Jan Victors (1643) festménye azt a pillanatot tárja elénk, mikor a háttérből figyelő Éli főpap megszólítja a templomban imádkozó Hannát. 

     

Másnap korán fölkeltek és leborultak az Úr előtt. Aztán hazatértek Rámába. Elkana együtt volt feleségével Hannával, és az Úr megemlékezett róla. Hanna fogant, és amikor elérkezett az ideje, fiút szült. A Sámuel nevet adta neki, „mert – amint mondta – az Úrtól könyörögtem ki.” Amikor Elkana egész családjával újra fölment, hogy az Úrnak az évi áldozatot bemutassa és teljesítse fogadalmát, Hanna nem ment föl vele. Azt mondta férjének: „Először elválasztom a gyereket, aztán elviszem: jelenjen meg az Úr színe előtt és maradjon ott örökre.” Férje, Elkana ezt felelte neki: „Tégy úgy, amint jónak látod. Maradj itthon, amíg el nem választod. Csak teljesítse az Úr szavadat!” Így az asszony otthon maradt, s szoptatta a fiát, míg el nem választotta. Mihelyt elválasztotta, fölvitte magával, egy hároméves marhával, egy efa liszttel és egy tömlő borral egyetemben, és Silóban belépett az Úr templomába; a fiú meg nagyon kicsi volt. Amikor a marhát feláldozták, a fiú anyja odament Élihez. Megszólította: „Engedd meg, uram! Amint igaz, hogy élsz, uram, az az asszony vagyok, aki itt álltam melletted és imádkoztam az Úrhoz. Ezért a fiúért imádkoztam. S lám, az Úr teljesítette kérésemet, amellyel hozzá fordultam. Ezért én is átengedem (fiamat) az Úrnak, egész életére átengedem az Úrnak.” És ott leborultak az Úr előtt. (1 Sám 1,19-28)

Arent de Gelder (1710), Gerbrand van den Eeckhout (ca. 1665), Jan Victors (1645) és Domenico Pugliani (1637) festményein Hanna Éli főpap előtt térdel a kis Sámuellel, mellette férje, Elkana áll.  Lambert Doomer (1668) festményén Hanna és Elkana alakjához a megrendelők állhattak modellt gyermekeikkel, ezért tekint ki a képből az egész család. 

     

     

     

Akkor Hanna így imádkozott: „Szívem ujjong az Úrban, erővel tölt el Istenem. Szám nagyra nyílt ellenségeim ellen, mert örülhetek segítségednek. Nincs más szent, csak az Úr, [mert rajtad kívül senki sincs]. Nincs olyan szikla, mint Istenünk. Ne szaporítsátok, gőgösök a szót, hivalkodás ne hagyja el szátok. Mert mindentudó Isten az Úr, latra vet minden tettet. A hatalmasok íját széttöri, a botladozókat erővel övezi. Elszegődnek kenyérért a jóllakottak, az éhezők meg nem dolgoznak tovább. Hét gyermeket szül a meddő, a sokgyermekes anya meg elhervad. Az Úr adja a halált és az életet, letaszít az alvilágba és felhoz onnan. Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és fölemel. Fölsegíti a porból a gyöngét és kivezeti a szennyből a szegényt. A fejedelmek mellett ad nekik helyet, díszhelyet jelöl ki nekik. Az Úr tulajdona a föld minden pillére, ő helyezte rájuk a világot. A hűségeseknek oltalmazza lépteiket, a gonoszok meg elpusztulnak a sötétségben, [mert az ember nem győzhet a maga erejéből]. Aki ellene lázad, azt az Úr eltiporja, a Mindenható megremegteti az eget. Az Úr ítéletet tart a föld határai fölött, hatalmat ad királyának, s fölemeli fölkentje fejét.” Aztán hazatért Rámába, a fiú meg ott maradt, hogy Éli pap felügyeletével szolgálja az Urat. (1 Sám 2,1-11) (...)

A gyermek Sámuel vászon efoddal övezve szolgálta az Urat. Ehhez az anyja mindig csinált egy kis köntöst, és esztendőről esztendőre elvitte neki, amikor a férjével fölment az áldozatot bemutatni. Ilyenkor Éli áldást adott Elkanának és feleségének e szavakkal: „Ajándékozzon neked az Úr ettől az asszonytól más fiút kárpótlásul ahelyett, akit átengedett az Úrnak.” Aztán visszatértek otthonukba. Az Úr meglátogatta Hannát, fogant, és még három fiút és két lányt szült. A kis Sámuel meg az Úr színe előtt nőtt fel. (1 Sám 2,18-21)

Id. Frans van Mieris (17. sz.) képének címe "Gyermeklecke". Sámuel felajánlásaként tartják számon. Hanna széken ül, könyvébe pillantó kisfia kezét szorongatja. Tekintetéből az elválás fájdalma olvasható ki. A főpap örömét leli a tisztelettudó, alázatos gyermekben, Isten Sámuellel kárpótolja a helyes útról letérő fiai helyett. A Gerrit Dou-nak (17. sz.) tuljdonított festmény Rupert pfalzi hercegről és oktatójáról készült, akik Sámuelt és Élit személyesítik meg.

     

Míg a kis Sámuel "gyarapodott bölcsességben, korban és kegyelemben az Úr és az emberek előtt" (1 Sám 2,26), addig Éli fiai súlyosan vétkeztek az Úr ellen, mikor Izrael áldozatából, amit az Úr előtt bemutatott, eltulajdonították a legjobb részeket. Idős atyjuk hiába figyelmeztette őket, Isten elhatározta, hogy elpusztítja őket, s ezt egy emberével hírül is adta Élinek:

(...) Ezért azt mondja az Úr, Izrael Istene: Bár azt mondtam, hogy házad és atyád háza járjon mindig a színem előtt, és most mégis – az Úr mondja – távol legyen tőlem. Aki tisztel, azt én is megtiszteltetésben részesítem, aki azonban megvet, azt megszégyenülés éri. Eljön az idő, amikor levágom karodat és atyád házának karját – ne legyen többé éltes korú házadban. Akkor majd mint valami irigy ellenség, úgy nézed mindazt a jót, amit Izraelnek teszek, a te házadban azonban nem lesz soha többé éltes korú. S hogy a tieid közül meghagyok valakit oltáromnál, azt csak azért teszem, hogy a szeme elsorvadjon és a lelke elepedjen. De házad egész népe elhullik az emberek kardja élén. Ezek szolgálnak majd jelül arra, ami két fiaddal, Hofnival és Pinchásszal történik. Mind a ketten meghalnak, ugyanazon a napon. Hűséges papot rendelek magamnak, aki szívem és szándékom szerint jár el. Házat építek neki, tartósat, s mindig fölkentem színe előtt fog majd járni. Akkor az, aki házadból megmarad, elé járul s leborul előtte, hogy aprópénzt vagy egy darab kenyeret kolduljon tőle e szavakkal: Adj valami munkát valamelyik papod mellett, hogy legyen egy darab kenyerem, amit egyem.” (1 Sám 2,30-36)

A kis Sámuel Éli felügyeletével szolgálta az Urat. Abban az időben az Úr ritkán hallatta szavát; jelenést sem lehetett gyakran látni. Az egyik nap mégis történt, hogy Éli a szokott helyén aludt. A szeme már kezdett gyengülni, nem sokat látott. Isten lámpája még nem aludt ki. Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája állt. Az Úr megszólította: „Sámuel, Sámuel!” „Itt vagyok” – felelte. Azután odafutott Élihez, és azt mondta: „Itt vagyok, hívtál.” Az ezt válaszolta: „Nem hívtalak, feküdj le és aludj.” Elment és lefeküdt aludni. Az Úr azonban újra szólította: „Sámuel!” És Sámuel fölkelt, odament Élihez és azt mondta: „Itt vagyok, hívtál.” Ez azt felelte: „Nem hívtalak, fiam, feküdj le és aludj!” Sámuel ugyanis még nem ismerte az Urat, még nem volt része abban, hogy az Úr megnyilatkozzék neki. Az Úr most újra szólította Sámuelt, harmadszorra. Fölkelt, odament Élihez és így szólt: „Itt vagyok, hívtál.” Erre Éli megértette, hogy az Úr szólította a fiút. Ezért azt mondta Éli Sámuelnek: „Menj, feküdj le és aludj, aztán ha valaki szólít, így válaszolj: Beszélj, Uram, szolgád figyel!” Sámuel elment és nyugovóra tért a helyén. Akkor megjelent az Úr, elé állt és szólította, mint előző alkalommal: „Sámuel, Sámuel!” És Sámuel így válaszolt: „Beszélj, szolgád figyel!” Akkor az Úr azt mondta Sámuelnek: „Nézd, olyat teszek Izraelben, hogy aki csak hallja, annak mindkét füle csengeni fog tőle. Azon a napon valóra váltom Élin mind, amit házára kimondtam, elejétől végig. Neked kell hírül adnod neki, hogy minden időre kimondtam házára az ítéletet, mert tudta, hogy fiai káromolták Istent, mégsem tiltotta meg nekik. Azért megesküdtem Éli házának: Éli házának bűnéért sem véres áldozat, sem ételáldozat nem engesztel ki soha.” (1 Sám 3,1-14) Joshua Reynolds (1770-1776) képein a gyermek Sámuel Isten megnyilatkozását fogadja. 

     

Sámuel egész reggelig fekve maradt. Akkor kinyitotta az Úr házának kapuját. De Sámuel félt Éli előtt mutatkozni. Éli azonban odahívta magához Sámuelt. Így szólította: „Sámuel, fiam!” „Itt vagyok” – felelte neki. Erre megkérdezte tőle: „Mit mondott neked? Ne titkolj el előlem semmit. Isten ezt meg azt tegye veled, ha valamit eltitkolsz előlem abból, amit mondott neked.” Sámuel tehát elmondott mindent, és nem hallgatott el semmit. Erre Éli azt mondta: „Ő az Úr! Tegye, ami tetszik neki!” Sámuel felnőtt és vele volt az Úr, és nem hagyta, hogy egyetlen szava is meghiúsuljon. Dántól Beersebáig egész Izrael megtudta, hogy Sámuelt az Úr prófétájává választotta. Az Úr továbbra is Silóban jelent meg, mert megnyilatkozott Sámuelnek. (1 Sám 3,15-21)

Sámuel szava egész Izraelnek szólt. Éli nagyon megöregedett, s fiai folytatták üzelmeiket az Úr színe előtt. (1 Sám 4,1)

Abban az időben Izrael hadba vonult a filiszteusok ellen, és Eben-ha-Ezer mellett ütött tábort. A filiszteusok Afek közelében táboroztak. A filiszteusok csatasorba álltak Izrael ellen. Nehéz küzdelem volt, és Izrael vereséget szenvedett a filiszteusoktól: mintegy négyezer ember elesett a nyílt mezőn a csatában. Amikor a nép visszatért a táborba, Izrael fiainak vénei így szóltak: „Miért engedte meg ma az Úr, hogy a filiszteusok legyőzzenek bennünket? Ide hozzuk Silóból Istenünk ládáját, akkor eljön közénk, és kiszabadít minket ellenségeink kezéből.” A nép tehát elküldött Silóba, és elhozatta onnan a Seregek Urának ládáját, aki a kerubok fölött trónol. Éli két fia, Hofni és Pinchász kísérte a ládát. Amikor az Úr ládája a táborba ért, egész Izrael örömujjongásban tört ki, úgyhogy beleremegett a föld. (1 Sám 4,1-5)

A filiszteusok hallották az örömujjongást, és megkérdezték: „Mit jelent a héberek táborában ez a hangos ujjongás?” Amikor megtudták, hogy az Úr ládája a táborba érkezett, a filiszteusokat félelem fogta el, mert azt mondták: „Istenük eljött hozzájuk a táborba.” És így beszéltek: „Jaj nekünk, hisz ilyen még nem fordult elő! Jaj nekünk! Ki szabadít ki minket ennek a hatalmas Istennek a kezéből? Ez az az Isten, aki az egyiptomiakat mindenféle csapással sújtotta a pusztában. Szedjétek hát össze minden erőtöket, és legyetek férfiak, filiszteusok, nehogy a héberek szolgaságába kerüljetek, amint ők voltak a ti szolgaságotokban. Bizonyuljatok férfinak és harcoljatok!” A filiszteusok küzdöttek, és Izrael fiai vereséget szenvedtek. Menekültek, ki-ki a maga városába. Vereségük nagyon súlyos volt: Izrael fiai közül harmincezer gyalogos elesett. Az Isten ládáját is zsákmányul ejtették, és Élinek mindkét fia meghalt, Hofni is, Pinchász is. (1 Sám 4,6-11) Gerit Claesz Bleker (1640) képén Hofnit és Pinchász, Éli két fia is látható, amint összerogynak az őket megrohamozó filiszteusok támadása során.

Egy Benjamin fiai közül való izraelita vitte meg Silóba Élinek a híreket: (...)  „A táborból jövök, ma menekültem el a csatából.” Az megkérdezte: „Mi történt fiam?” A hírhozó ezt válaszolta: „Izrael megfutamodott a filiszteusok elől. A nép súlyos vereséget szenvedett, a két fiad elesett, és az Isten ládáját is zsákmányul ejtették.” Amikor az Isten ládájáról beszélt, ez hátraesett a széken, keresztben, a kapun át, kitörte a nyakát és meghalt, mert már öreg volt és elnehezült. Negyven esztendeig kormányozta Izraelt. (4,16-18) Aznap Éli menye, Pinchász várandós felesége is belehalt a szülésbe. (...) A fiút Ikabodnak nevezte el. Ezzel azt akarta mondani, hogy „odavan Izrael becsülete”, az Isten ládájának, valamint apósának és férjének elvesztése miatt. (1 Sám 4,21)

A filiszteusok tehát zsákmányul ejtették az Isten ládáját, és Eben-ha-Ezerből Asdódba vitték. Ráadásul fogták a filiszteusok az Isten ládáját, aztán Dágon templomába vitték, és Dágon mellett állították fel. Amikor azonban Asdód lakói másnap fölkeltek és Dágon templomába mentek, lám, Dágon ott feküdt arccal a földön az Úr ládája előtt. Fölemelték Dágont, és visszatették a helyére. Ám amikor a következő nap korán fölkeltek, lám, Dágon újra ott feküdt arccal a föld felé fordulva az Úr ládája előtt. Dágon feje és két keze ott volt levágva a küszöbön, csak a törzse maradt meg Dágonnak. Ezért Dágon papjai és akik Dágon templomát látogatják, mind a mai napig nem lépnek Asdódban Dágonnak a küszöbére. Az Úr keze súlyosan ránehezedett Asdód lakóira. Rémületbe estek, mert daganattal sújtotta őket, Asdódot és környékét. Amikor Asdód lakói látták, mi történt, kijelentették: „Izrael Istenének ládája nem maradhat tovább körünkben, mert keze súlyosan ránk és istenünkre, Dágonra nehezedett.” Ezért mind összehívták a filiszteusok vezéreit, és megkérdezték tőlük: „Mit csináljunk Izrael Istenének ládájával?” Így határoztak: „Gátba kell vinni Izrael Istenének ládáját.” (1 Sám 5,1-8) (...) Mikor azonban Gátban és Ekronban eluralkodott a halálfélelem, a filiszteusok összehívott vezérei a láda visszaküldése mellett döntöttek.

Nicolas Poussin (1630), Angelo Caroselli (17. sz.), Pieter van Halen (1687) festményein a pestis által súlytott Asdód utcaképe látható, halottakkal, haldoklókkal, és kétségbeesett városlakókkal. A háttérben mindhárom festményen feltűnik a frigyláda, melyre félelemmel tekintenek az emberek. Halen képén egy anya ujjával rámutat, s gyermekének magyarázza a súlyos járvány okát.

     

Az Úr ládája hét hónapig volt a filiszteusok földjén. Akkor a filiszteusok hívatták a papokat és jövendőmondókat és megkérdezték: „Mit tegyünk az Úr ládájával. Adjátok tudtunkra, hogy mi módon juttassuk vissza a helyére.” Ezek azt felelték: „Ha vissza akarjátok küldeni Izrael Istenének ládáját, akkor ne küldjétek üresen vissza, hanem fizessetek jóvátételt. Akkor meggyógyultok és megtudjátok, miért nem vette le rólatok a kezét.” Erre megkérdezték: „Mi legyen a jóvátétel, amit fizetnünk kell?” Ezt felelték: „A filiszteusok vezérei számának megfelelően öt aranydaganat és öt aranypatkány, mert ugyanaz a csapás sújtott mindenkit, benneteket és vezéreiteket egyaránt. Csináltassatok hát képmást daganataitokról és képmást patkányaitokról, amelyek az országot pusztítják, és így fejezzétek ki hódolatotokat Izrael Istene iránt. Lehetséges, hogy nem marad tovább rajtatok, isteneteken és országotokon a keze. Miért keményítitek meg szíveteket, amint az egyiptomiak s a fáraó megkeményítették a szívüket? Nemde, amikor kegyetlenül bánt velük, akkor elengedték őket, úgyhogy elvonulhattak? Nos, csináltassatok egy új szekeret, és vegyetek két frissen ellett tehenet, amelyen még nem volt járom. Fogjátok be a teheneket a szekérbe, borjaikat meg vigyétek vissza az istállóba. Aztán fogjátok az Úr ládáját és tegyétek fel a szekérre. Az aranyholmit is rakjátok mellé, amit jóvátételül adtok, egy ládikában, s hagyjátok, menjenek. Aztán figyeljétek meg: ha odaérnek a hazafelé, a Bet-Semesbe vivő útra, akkor ő volt, aki ezt a nagy szerencsétlenséget ránk hozta; ha ellenben nem, akkor tudni fogjuk: nem az ő keze ért utol bennünket, hanem valami véletlen folytán lett osztályrészünk.” Az emberek így tettek. Vettek két frissen ellett tehenet, befogták őket a szekérbe, a borjaikat meg ott tartották az istállóban. Aztán az Úr ládáját föltették a szekérre, a ládikával egyetemben, amelyben az aranypatkányok és daganataik képmásai voltak. A tehenek egyenesen a Bet-Semesbe vivő útra tértek, és azon az úton is maradtak, menet közben bőgtek, s nem tértek le se jobbra, se balra. A filiszteusok egész Bet-Semes határáig követték őket. (1 Sám 6,1-12)

Bet-Semes lakói épp a búzát aratták a síkságon. Amikor fölnéztek és megpillantották a ládát, boldogan elé siettek. Mihelyt a szekér a Bet-Semesbe való Józsue szántóföldjéhez ért, megállt. Volt ott egy nagy kő. Felaprították hát a szekér farészeit és bemutatták a teheneket az Úrnak égőáldozatul. A leviták leemelték az Úr ládáját a mellette levő ládikával együtt, amelyben az aranyholmik voltak, és a kőre állították. Bet-Semes lakói meg égőáldozatot és véres áldozatot mutattak be azon a napon az Úrnak. Amikor a filiszteusok öt vezére ezt látta, még aznap visszatért Ekronba. Ezek voltak az aranydaganatok, amelyeket a filiszteusok jóvátételül adtak az Úrnak: egy Asdódért, egy Gázáért, egy Askelonért, egy Gátért és egy Ekronért. Aranypatkány meg annyi volt, amennyi a filiszteusoknak az öt vezérükhöz tartozó városa, a megerősített városoktól a falvakig. Tanú a nagy kő, amelyre az Úr ládáját állították, s amely még ma is ott áll a Bet-Semesbe való Józsue szántóföldjén. Ám Jechonja fiai nem örültek együtt Bet-Semes lakóival, amikor az Úr ládáját meglátták. Ezért az Úr lesújtott közülük hetven emberre. A nép bánkódott, hogy az Úr olyan keményen megbüntette őket. (1 Sám 6,13-19) (...) A láda végül Kirjat-Jearimba került, Abinadab házába, a dombra, kinek fiát Eleazárt szentelték föl az Úr ládájának őrévé.

(...) Amíg Sámuel élt, addig az Úr keze ránehezedett a filiszteusokra. Azok a városok is, amelyeket a filiszteusok elvettek, újra visszakerültek Izraelhez, Ekrontól egészen Gátig. Ezenkívül a földjét is kiszabadította a filiszteusok kezéből. Izrael és az amoriták közt is béke volt. Sámuel egész életében bíráskodott Izrael fölött. Minden évben végigjárta Bételt, Gilgalt és Micpát, és ezeken a helyeken igazságot szolgáltatott Izraelnek. Aztán visszatért Rámába, mivel ott volt a háza, és ott ült törvényt Izrael fölött. S oltárt is épített az Úrnak.(1 Sám 7,13-17)

Amikor Sámuel megöregedett, a fiait tette meg Izrael bíráivá. Az idősebbik fiát Joelnek hívták, a fiatalabbat Abijának. Beersebában ültek törvényt. De fiai nem az ő útjain jártak, a maguk hasznát nézték, ajándékokat fogadtak el és kiforgatták a törvényt. Ezért Izrael vénei összegyűltek, elmentek Sámuelhez Rámába, és azt mondták neki: „Nézd, megöregedtél, fiaid meg nem a te útjaidon járnak. Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket, amint ez minden népnél szokásban van.” Sámuelnek azonban nem tetszett, amivel előálltak: „Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket.” Ezért az Úrhoz fordult. De az Úr azt mondta Sámuelnek: „Tégy meg mindent, amit csak kér tőled a nép, hisz nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjam többé fölöttük. Amint velem bántak attól az időtől fogva, hogy kivezettem őket Egyiptomból mind a mai napig: elhagytak és idegen isteneknek szolgáltak, most veled is úgy bánnak. Nos hát, teljesítsd kérésüket. De figyelmeztesd őket, és ünnepélyesen mutass rá a király jogára, aki majd uralkodik fölöttük.” (1 Sám 8,1-9) Sámuel hiába ismertette a néppel a királyság hátrányait (...), ők olyanná akartak válni, mint a többi nép, kik felett királyuk ítélkezik, ő áll az élükön, ő vezeti harcaikat. 

Akkoriban élt Benjamin fiai közt egy Kis nevű ember. (...) (1 Sám 9,1) Volt egy élte virágjában levő, Saul nevű daliás fia. Izrael fiai közt nem volt nála daliásabb: egy fejjel magasabb volt mindenkinél. Történt, hogy Kisnek, Saul apjának elkóboroltak a nőstény szamarai. Ezért Kis azt mondta fiának, Saulnak: „Végy magad mellé egy szolgát, aztán kelj útra. Menj, és keresd meg a nőstény szamarakat!” (9,2-3) Saul megfogadta atyja tanácsát. Hiába keresték az állatokat, sehol se találták őket. Saul vissza akart térni atyjához, szolgája azonban rábeszélte, hogy menjenek a városba, s keressék meg ott Istennek egy emberét. (...) „Nézd, még van egy negyed sékel ezüstöm. Ezt adom oda Isten emberének, hogy adjon nekünk útbaigazítást.” „Helyes a beszéded – válaszolta Saul. – Gyere hát, menjünk!” Így elmentek abba a városba, ahol Isten embere élt. (1 Sám 9,8-10)

(...) Az Úr egy nappal azelőtt, hogy Saul megérkezett, ezt a kinyilatkoztatást adta Sámuelnak: „Holnap ebben az időben küldök neked Benjamin hegyvidékéről egy embert. Azt kend föl népem, Izrael fejedelmévé. Ő fogja majd népemet a filiszteusok kezéből kiszabadítani. Láttam ugyanis népem nyomorúságát, jajszavuk felhatolt hozzám.” Amikor Sámuel észrevette Sault, az Úr nyomban tudtára adta: „Ez az az ember, akiről beszéltem neked. Ő uralkodjék népem fölött.” Akkor Saul ott a kapuban odalépett Sámuelhez és megszólította: „Mondd, hol van a látóember háza?” Sámuel így felelt Saulnak: „Én vagyok a látóember. Kísérj fel a magaslatra. Ma velem kell ennetek. Holnap reggel aztán elmehettek, de előbb mindent megmondok neked, ami a szívedet nyomja. Ami a nőstény szamarakat illeti, amelyek három nappal ezelőtt elkóboroltak, miattuk ne aggódj, előkerültek. Egyébként kié lesz Izrael egész gazdagsága? Hát nem a tiéd és atyád házáé?” Saul ezt válaszolta: „Hát nem Benjamin fiai közül való vagyok, Izrael legkisebb törzséből? És nemzetségem nem a legkisebb-e Benjamin törzsében? Miért mondasz hát ilyeneket nekem?” (1 Sám 9,15-21)

Saul aznap együtt evett Sámuellel a magaslaton az áldozati lakomából, számára félretett ételt kapott. Másnap Sámuel elkísérte a város határáig. (...) Amikor a város határához értek, Sámuel így szólt Saulhoz: „Mondd a szolgádnak, hogy menjen előre, te meg maradj itt, hogy tudtodra adhassam az Isten szavát.” (1 Sám 9,27)

Erre Sámuel fogta az olajosszarut, a fejére öntötte, megcsókolta, és azt mondta: „Ezzel fölkent az Úr örökrésze fejedelmévé. Uralkodj az Úr népe fölött, és szabadítsd ki környező ellenségei kezéből. Ez lesz neked a jel arra, hogy az Úr fölkent örökrésze fejedelmévé: Ha most tovább mész, Benjamin határánál, Ráchel sírjánál… találkozol két emberrel. Ezt fogják neked mondani: A nőstény szamarak, amelyeknek keresésére indultál, előkerültek. Nézd, atyád a nőstény szamarakat már el is felejtette, miattatok azonban aggódik és kérdezi: Mit tegyek fiamért? Ha onnét tovább mész és a Táboron a tölgyeshez érsz, ott három emberrel találkozol, akik Isten városa, Bétel felé tartanak majd. Az egyik három kecskegidát visz, a másik három kenyeret és a harmadik egy tömlő bort. Üdvözölnek és odanyújtanak neked két kenyeret – fogadd el a kezükből. Aztán Isten Gibeájába érsz [ott lakik a filiszteusok helytartója]. Amikor belépsz a kapun, egy sereg prófétával találkozol, akik a magaslatról jönnek lefelé. Előttük zeng majd a hárfa, a dob, a furulya és a cintányér, ők maguk meg prófétai révületben lesznek… Akkor az Úr lelke rád száll, úgyhogy te is prófétai révületbe esel és más emberré változol. Ha ezek a jelek megjelennek, vidd végbe, amihez erőt érzel magadban. Mert veled van az Isten. Menj hát le előre Gilgalba, s majd én is lemegyek hozzád az égőáldozatot és a közösség áldozatát bemutatni. Hét napig kell rám várnod, míg elmegyek hozzád és tudtodra adom, mit kell tenned.” (1 Sám 10,1-8)

Esrasmus Quellinus (17. sz.) a Szentírás szövegéhez hűen a város határába helyezte a jelenetet. A városkapun túl, a városfal alatt kente föl királlyá Sault Sámuel.  Az ismeretlen magyarországi festő (18. sz. első fele) képe is Saul fölkenését ábrázolja. 

     

Mihelyt megfordult, hogy Sámuelt elhagyja, Isten kicserélte a szívét, és a jelek is mind megjelentek azon a napon. Amikor onnét Gibeába értek, lám, egy sereg próféta jött velük szembe, s leszállt rá az Isten lelke, úgyhogy ő is prófétai révületbe esett. Amikor azok, akik korábban ismerték, látták, hogy a prófétákkal együtt ő is jövendöl, az emberek így szóltak egymáshoz: „Mi történt Kis fiával? Saul is a próféták közt van?” (1 Sám 10,9-11) Mikor a prófétai révület megszűnt, hazament, de a királyságról nem mondott semmit.

Sámuel aznap összehívta a népet az Úr elé Micpába, hogy királyt válasszon nekik; (...) a sorsvetés Kis fiára, Saulra esett. Keresték, de nem találták sehol. Megkérdezték újra az Urat: „Eljött ide az az ember?” Az Úr azt felelte: „Igen, a málhák közt rejtőzik.” Odasiettek és előhozták onnét. Amikor a nép körébe lépett, egy fejjel magasabb volt mindenkinél. Ekkor Sámuel így szólt az egész néphez: „Nézzétek, akit az Úr kiválasztott, ahhoz hasonló nincs közöttetek.” A nép ujjongott és felkiáltott: „Éljen a király!” Ezután Sámuel kihirdette az egész népnek a királyság törvényét, bevezette egy könyvbe és az Úr elé tette. Aztán hazaküldte a népet, mindenkit a maga otthonába. Saul is hazament Gibeába. A bátrabbak, akiknek a szívét Isten megérintette, mellészegődtek. Néhány semmirekellő azonban így beszélt: „Ugyan mit segíthet ez rajtunk?” S lenézték és nem vittek neki ajándékot. (1 Sám 10,21-26)

Egy hónap múlva Saul vezérletével legyőzték  a rájuk támadó ammonitákat, s még aznap megalapították Gilgalban a királyságot. Sámuel mégis megfedte őket, amiért királyt kívántak maguknak. Mikor bűnbánatot tartottak, arra buzdította őket, hogy ne vétkezzenek többet, s bálványokat se imádjanak, különben elvesznek királyukkal egyetemben. Saul azonban már az uralmának kezdetén nézeteltérésbe került Sámuellel. A filiszteusok éppen arra készültek, hogy harcba szálljanak Izraellel. Ahelyett, hogy megvárta volna Saul Sámuelt, maga mutatott be égőáldozatot. 

Erre Sámuel ezt mondta Saulnak: „Ostobaságot csináltál! Ha teljesítetted volna az Úrnak, Istenednek parancsát, amelyet adott neked, az Úr is fenntartotta volna uralmadat Izrael fölött örök időkre. De így még a te uralmadat sem tartja fenn. Az Úr keresett egy szíve szerinti embert, s ezt rendelte az Úr népe fölé fejedelemnek, mivel nem tartottad meg, amit az Úr parancsolt neked.” Erre Sámuel elindult, elhagyta Gilgalt és ment a maga útján. A maradék nép azonban felvonult Saullal, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Amikor Gilgalból Benjamin földjére, Gebába értek, Saul szemügyre vette a népet, amelyik kitartott mellette – mintegy hatszáz férfi. (1 Sám 13,13-15)

Amikor Saul megszilárdította Izrael fölötti uralmát, körös-körül minden ellenségével harcba szállt, Moábbal, az ammonitákkal, Edommal, Coba királyával és a filiszteusokkal. Amerre csak járt, mindenütt győzött. Hősies tetteket vitt végbe, megverte az amalekitákat és kiszabadította Izraelt azok kezéből, akik fosztogatták. (1 Sám 14,47-48) 

A filiszteusok ellen vívott nagy csata győzelmét azonban fiának, Jonatánnak köszönhette, aki fegyverhordozójával együtt megtámadta az előörsöt, s vérfürdőt rendezett.   (...) Saul azon a napon nagy megtartóztatást rendelt el, s ezt az átkot mondta a népre: „Átkozott mindenki, aki este előtt ételt vesz magához, mindaddig, amíg bosszút nem állok ellenségeimen.” Ezért az egész nép nem vett magához ételt. Volt ott a föld felszínén egy mézzel tele lép. Az emberek odamentek a léphez, s bár kicsordult belőle a méz, senki sem emelte a szájához, mert féltek az átoktól. Csak Jonatán nem hallotta, hogy atyja milyen esküre kötelezte a népet. Kinyújtotta hát botja végét, amelyet a kezében tartott, és belemártotta a lépesmézbe és a szájához emelte. A szeme nyomban felragyogott. Az egyik ember azonban megszólalt és így beszélt: „Atyád átkot mondott a népre e szavakkal: Mindenki legyen átkozott, aki ma valamit magához vesz.” „Atyám romlásba dönti az országot – válaszolta Jonatán. Nézzétek, hogy felragyogott a szemem, mivel egy kis mézet ettem. Hátha még bőségesen ehettek volna az emberek a zsákmányból, amit ellenségeiktől szereztek! Hát nem sokkal nagyobb volna akkor a filiszteusok veresége?” (1 Sám 14,24-30) A nép fel is mentette Jonatánt apja halálbüntetése alól, hiszen Istennel vívta ki győzelmét azon a napon.

Az Úr felszólította Sault, hogy támadja meg Amaleket, s töltse be rajta és mindenén amilye csak van, az átkot, amiért egykor nem engedte kivonulni Izraelt Egyiptomból. Saul kardélre hányta a népet, Amalek királyát, Agagot azonban élve fogta el, s megkímélte. A nép is megkímélte a legszebb, hízott állatokat és az értékes holmikat. Claes Corneliszoon Moeyaert (17. sz.) festményén a zsákmányt kipakoló izraeliták mögött Amalek áll, Saul pedig épp Sámuelt fogadja, aki így szól hozzá: 

(...) Azért jöttem, hogy tudtodra adjam, mit mondott nekem az éjszaka az Úr.” „Beszélj!” – mondta neki. Erre Sámuel így beszélt: „Nemde Izrael törzseinek feje lettél, pedig a magad szemében is kicsinek látszottál? Téged kent föl az Úr Izrael királyává. S most az Úr meghagyta neked, hogy vonulj ki, és megparancsolta: Menj és töltsd be az átkot azon a semmirekellőn, Amaleken, és harcolj ellene, míg meg nem semmisíted. Miért nem engedelmeskedtél az Úrnak? Miért estél neki a zsákmánynak, s miért tettél olyat, ami az Úr szemében visszatetsző?” „Engedelmeskedtem az Úrnak – válaszolta Saul Sámuelnek –, hiszen hadat vezettem, ahova az Úr küldött. Igaz, Agagot, az amalekiták királyát magammal hoztam, de az amalekitákon betöltöttem az átkot. De hát a nép vett a zsákmányból magának kecskét, juhot meg marhát, a legjavából, bár be kellett volna rajta tölteni az átkot, hogy Gilgalban feláldozza az Úrnak, a te Istenednek.” Sámuel azonban ezt felelte neki: „Vajon éppúgy tetszését leli az Úr az égőáldozatban és a véres áldozatban, mint az Úr parancsa iránti engedelmességben? Igen, az engedelmesség többet ér, mint az áldozat, a szófogadás értékesebb a kosok hájánál. Az engedetlenség olyan, mint a varázslás bűne, a nyakasság annyi, mint a terafimmal való visszaélés. Mivel az Úr szavát semmibe vetted, túl kicsinek talált arra, hogy továbbra is Izrael királya légy.” (1 Sám 15,16-23)

     

Saul erre azt mondta Sámuelnek: „Vétkeztem, mert áthágtam az Úr parancsát, és amiket meghagytál nekem. Féltem a néptől, és engedtem neki. De most bocsáss meg és térj velem vissza, hogy imádjam az Urat.” Sámuel azonban így felelt: „Nem térek veled vissza. Mivel semmibe vetted az Úr szavát, az Úr elvetett: nem leszel tovább Izrael királya.” Amikor Sámuel megfordult s indulni akart, Saul megragadta köntösén a bojtot, úgyhogy leszakadt. Sámuel erre azt mondta: „Az Úr ma elragadta tőled Izrael királyságát és másnak adja, aki jobb nálad.” [S Izrael dicsősége nem hazudik és nem érez megbánást. Mert nem is ember, hogy volna mit megbánnia.] Erre Saul így szólt: „Vétkeztem. De azért tisztelj meg népem vénei és Izrael előtt, és térj velem vissza, hogy imádjam az Urat.” Sámuel megfordult és követte Sault. És Saul imádta az Urat. (1 Sám 15,24-31)

Ezután Sámuel megparancsolta: „Vezessétek elém Agagot, Amalek királyát!” Agag ellenkezve állt eléje, s azt mondta: „Bizony, a halál keserű!” Sámuel azonban így felelt neki: „Amint kardod megfosztotta gyermekeiktől az asszonyokat, anyádat is megfosztom az asszonyok közül gyermekétől!” Ezzel Sámuel lefejezte Agagot az Úr színe előtt, Gilgalban. Aztán Sámuel elment Rámába, Saul meg hazament Gibeájába. Sámuel halála napjáig nem látta viszont Sault. De Sámuel szánta Sault, amiért az Úr megbánta, hogy Izrael királyává tette. (1 Sám 15,32-35)

Az Úr így szólt Sámuelhez: „Meddig akarsz még Saul miatt bánkódni, amikor elvetettem, hogy ne uralkodjék tovább Izrael fölött? Töltsd meg szarudat olajjal, és kelj útra. Menj el Izájhoz Betlehembe, mert a fiai közül szemeltem ki királyt.” „Hogy mehetnék – felelte Sámuel –, hiszen ha Saul hírét veszi, megöl.” Az Úr azonban ezt mondta: „Vigyél magaddal egy üszőt, és mondd: Azért jöttem, hogy áldozatot mutassak be az Úrnak. Aztán hívd meg Izájt az áldozatra. S majd magam adom tudtodra, mit tegyél. Föl kell ugyanis kenned, akit majd megnevezek.” Sámuel megtette, amit az Úr parancsolt neki. Amikor Betlehembe ért, a város vénei szorongva mentek eléje, s megkérdezték: „Jót jelent jöveteled, látóember?” „Igen, jót – válaszolta –, áldozatot jöttem bemutatni. Tisztuljatok meg, s gyertek el az áldozatra.” (1 Sám 16,1-5)

Aztán megtisztította Izájt és fiait, és meghívta őket az áldozatra. Amikor megérkeztek, s meglátta Eliabot, azt gondolta: „Nos, itt áll fölkentje az Úr előtt.” Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: „Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” Akkor Izáj odaszólította Abinadabot, és Sámuel elé állította. De ő azt mondta: „Nem őt választotta ki az Úr.” Most Izáj Sammát állította elé, de megint azt mondta: „Nem őt választotta ki az Úr.” Izáj így bemutatta Sámuelnek hét fiát, de Sámuel így szólt Izájhoz: „Ezeket nem választotta ki az Úr.” Aztán Sámuel megkérdezte Izájt: „Mind itt vannak a fiaid?” „A legkisebb nincs itt – válaszolta –, a nyájat őrzi.” Sámuel erre meghagyta Izájnak: „Küldj el valakit, keresse meg, mert addig nem ülünk hozzá az áldozati lakomához, amíg itt nincs.” Izáj elküldött érte. Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű. Az Úr így szólt: „Rajta, kend föl, mert ő az!” Erre fogta az olajosszarut és fölkente testvérei körében. Attól a naptól eltöltötte Dávidot az Úr lelke, Sámuel meg útra kelt és elment Rámába. (1 Sám 16,5-13)

Jan Victors (17. sz.), Francisco Antolinez (1685) és Antonio González Velázquez (18. sz.) festményein Saul fölkeni a fiatal pásztorfiút, Dávidot Atyja és hét testvére körében.

     

Az Úr lelke elhagyta Sault, s egy gonosz lélek zaklatta, az Úr küldte. Szolgái így szóltak Saulhoz: „Minden bizonnyal Istennek egy gonosz lelke zaklat. Parancsolja hát meg urunk, s szolgái keresnek neki valakit, aki tud hárfázni. Aztán, ha rád tör Istennek a gonosz lelke, megpendíti a húrokat és jobban leszel.” „Keressetek hát nekem egy embert – válaszolta Saul –, aki tud hárfázni, s hozzátok ide.” 

Az egyik szolga vette át a szót, s azt mondta: „Nézzétek, én ismerem Betlehemben Izájnak az egyik fiát, aki tud hárfázni és bátor, harcra termett férfi, jól tud beszélni, szép termetű, és vele van az Úr.” Erre Saul követeket küldött Izájhoz ezzel az üzenettel: „Küldd el hozzám fiadat, Dávidot, [aki a nyájat őrzi].” Erre Izáj fogott öt kenyeret, egy tömlő bort és egy kecskegidát, és elküldte Dáviddal Saulnak. Dávid megérkezett Saulhoz és a szolgálatába szegődött. Saul megkedvelte, úgyhogy Dávid a fegyverhordozója lett. Így Saul azt üzente Izájnak: „Hadd maradjon Dávid szolgálatomban, mert megnyerte tetszésemet.” S ahányszor csak rátört Saulra az Isten lelke, Dávid fogta a hárfát és játszott. Ilyenkor Saul megnyugodott, jobban lett, és a gonosz lélek odébbállt. (1 Sám 16,14-23) 

Az ismeretlen festő képén (1650 k.) a gonoszlélektől zaklatott Saul királyt szinte úgy kell lefogni, mikor Dávid színe elé lép hárfájával.

Bernardo Cavallino (17. sz.) képén is találkozásuk első pillanatai láthatók. Az eszét vesztett király a lantjáték irányába nyúl. Jan van den Hoecke képén a király alattvalói Saul reakcióit figyelik. Mintha megnyugtatná Dávid lantjátéka, tekintete azonban elárulja ördöngősségét, a kezében tartott dárda pedig előrevetíti későbbi cselekedetét.

     

A filiszteusok hadba szólították csapataikat, és Júdában, Szocho közelében gyülekeztek, majd Szocho és Aszeka között, Efes-Dammim mellett ütötték fel a táborukat. Saul és Izrael fiai is egybegyűltek, a Terebint-völgyben vertek tábort, és csatasorba álltak a filiszteusok ellen. A filiszteusok az egyik hegyen, Izrael fiai a másik hegyen helyezkedtek el, úgy, hogy a völgy köztük terült el. A filiszteusok soraiból előlépett egy harcos. Góljátnak hívták, és Gátból való volt. Hat könyök és egy arasz volt a magassága, a fejét bronzsisak fedte, és pikkelyes páncélt viselt; a páncél 5000 sékel bronzot nyomott. A lábán bronz lábszárvédő volt, a két válla közt meg bronz hajítódárda. Lándzsája nyele olyan volt, mint egy zubolyfa, a lándzsája hegye meg 600 sékel vasat nyomott. Előtte haladt a fegyverhordozója. Kiállt Izrael fiainak sorai elé és odakiáltott nekik: „Miért vonultok ki és álltok csatasorba? Hát nem filiszteus vagyok, ti meg nem Saul szolgái vagytok? Válasszatok ki magatok közül egy embert, s az jöjjön le hozzám. Ha megmérkőzik velem és legyőz, a szolgáitok leszünk. Ha azonban én kerekedem felül és megölöm, ti lesztek a mi szolgáink és szolgáltok nekünk.” Aztán a filiszteus hozzátette: „Ma kihívtam párviadalra Izrael sorait. Állítsatok ki nekem egy embert, hadd küzdjünk meg egymással!” Amikor Saul és egész Izrael meghallotta a filiszteus e szavait, aggodalom kerítette őket hatalmába és nagyon féltek. (1 Sám 17,1-11)

Dávid egy Júdába, Betlehembe való, Izáj nevű efratitának volt a fia, akinek nyolc fia volt. Saul idejében ez az ember már öreg volt, sok év nyomta a vállát. Izáj három legidősebb fia hadba vonult Saullal. A három fiát, aki hadba vonult, így hívták: a legidősebbet Eliabnak, a másodikat Abinadabnak és a harmadikat Sammának. Dávid volt a legfiatalabb. A három legidősebb kivonult Saullal. [Dávid meg kilépett Saul szolgálatából és elment haza, hogy őrizze az apja nyáját Betlehemben. A filiszteus reggel-este megjelent és kiállt, negyven napon át.] Izáj egyszer így szólt fiához, Dávidhoz: „Vidd el bátyáidnak ezt az efa pörkölt gabonát és ezt a tíz kenyeret, siess, menj el a bátyáidhoz a táborba. Ezt a tíz darab sajtot meg vidd el a parancsnoknak. Érdeklődj nála bátyáid hogyléte felől és hozd el a zsoldjukat. Saul és Izrael fiai a Terebint-völgyben hadakoznak a filiszteusokkal.” Dávid kora reggel fölkelt és a pásztorra bízta a nyájat. Aztán útra kelt és elment, amint Izáj meghagyta neki. Amikor a táborba ért, a sereg épp kivonulóban volt, hogy csatasorba álljon és nagy csatakiáltást hallatott. Izrael és a filiszteusok harcra készen állottak: csatasor csatasorral szemben. Dávid a málhásokra bízta a holmiját, odafutott a csatasorba és megérdeklődte bátyjaitól, hogy vannak. Míg beszélt velük, a harcos, [a Gátból való Gólját nevű filiszteus] előlépett a filiszteusok soraiból és ugyanúgy beszélt. Dávid is hallotta. Izrael fiai, amikor meglátták, mind menekültek előle és nagyon féltek. Izrael fiai közül az egyik így szólt: „Láttátok azt az embert, aki ott előlépett? Azért jött, hogy Izraelt kihívja párviadalra. Aki legyőzi, azt a király elhalmozza gazdagsággal, hozzáadja a lányát, atyja házát meg fölmenti az adó alól Izraelben.” Erre Dávid megkérdezte a közelében álló emberektől: „Mi lesz a jutalma annak, aki legyőzi ezt a filiszteust, és lemossa Izraelről a gyalázatot? Hát ki ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy ki merészeli hívni az élő Isten csatasorait párviadalra?” Az emberek úgy válaszoltak, mint előbb: „Ez lesz a jutalma annak az embernek, aki legyőzi.” Amikor legidősebb bátyja, Eliab meghallotta, hogy miről beszél az emberekkel, Eliab mérges lett Dávidra és azt mondta: „Minek jöttél ide? Kire bíztad azt a néhány juhot a pusztán? Ismerem önteltségedet és szíved gonoszságát. Csak azért jöttél ide, hogy lásd a csatát.” „De hát mit tettem? – válaszolta Dávid. Ezt csak meg lehet kérdezni!” Aztán egy másik emberhez fordult ugyanazzal a kérdéssel. Azt felelték ismét az emberek, amit az előbb. Akik hallották, mit mondott Dávid, jelentették Saulnak, és ő magához hívatta. (1 Sám 17,12-31)

Dávid ezt mondta Saulnak: „Ne veszítse el uram miatta a bátorságát! Szolgád elmegy és megmérkőzik azzal a filiszteussal.” Saul azonban így válaszolt: „Nem mehetsz el és nem mérkőzhetsz meg ezzel a filiszteussal, hiszen te még gyerek vagy, az meg harcra termett ifjúságától fogva.” Dávid ezt felelte: „Szolgád atyja juhait őrzi, s ha jött egy oroszlán vagy medve és elragadott egy juhot a nyájból, szolgád utána eredt, leütötte és kiragadta a torkából. Ha aztán megtámadott, megragadtam a sörényénél fogva és agyonvertem. Szolgád megölte az oroszlánt és a medvét, és ennek a körülmetéletlen filiszteusnak is ez lesz a sorsa, mivel kihívta párviadalra az élő Isten csatasorait.” Aztán így folytatta Dávid: „Az Úr, aki kiszabadított az oroszlán meg a medve karmából, ennek a filiszteusnak a kezétől is megment.” Erre Saul ezt mondta Dávidnak: „Menj hát és legyen veled az Úr!” Saul felöltette Dáviddal a maga harci öltözékét, bronzsisakot tett a fejére és páncélt adott rá, aztán felcsatolta az öltözékére a saját kardját, de Dávid hiába akart, nem tudott benne járni, mert még sose próbálta. Így szólt hát Saulhoz: „Nem tudok benne járni, mert még sose próbáltam.” Erre levették róla. (1 Sám 17,32-39)

Aztán fogta a botját, a patakban keresett magának öt sima követ, és betette a tarisznyájába, amelyben parittyáját tartotta. Ezután kezébe vette parittyáját és elindult a filiszteus felé. A filiszteus is egyre közelebb jött Dávidhoz, a fegyverhordozója előtte. Amikor azonban fölnézett és meglátta Dávidot, semmibe vette, mert még fiatal volt, szép külsejű vörös ifjú. A filiszteus megszólította Dávidot: „Kutya vagyok tán, hogy bottal jössz ellenem?” És a filiszteus átkozta Dávidot, isteneit emlegetve. Aztán így szólt a filiszteus Dávidhoz: „Csak gyere, hadd adjam húsodat az égi madaraknak meg a mezei vadaknak!” 

Dávid ezt felelte a filiszteusnak: „Karddal, dárdával és lándzsával jössz ellenem. Én azonban a Seregek Urának, Izrael csatasorai Istenének nevében közeledem feléd, akit kigúnyoltál. Az Úr ma kezembe ad. Legyőzlek és fejedet veszem. Testedet és a filiszteusok seregének testét még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom, hadd tudja meg az egész világ, hogy van Isten Izraelben. És tudja meg ez az egész sereg, hogy az Úrnak nincs szüksége kardra és lándzsára ahhoz, hogy győzelmet adjon. Mert az Úr dönti el a csatát, és a kezünkre ad benneteket.” Amikor a filiszteus elindult és Dávid felé közeledett, Dávid hirtelen kilépett a sorból és a filiszteus felé futott. Közben belenyúlt a táskájába, kivett egy követ, elhajította a parittyájából és homlokon találta a filiszteust. A kő behatolt a homlokába, úgyhogy arccal a földre bukott. Így Dávid legyőzte parittyával és kővel a filiszteust, eltalálta és megölte, jóllehet nem volt Dávidnak kard a kezében. Dávid akkor odaszaladt, rálépett a filiszteusra, a kardja után nyúlt, kirántotta hüvelyéből és megölte: levágta a fejét. Amikor a filiszteusok látták, hogy bajnokuk halott, megfutamodtak. Izrael és Júda férfiai azonban a nyomukba eredtek, és csatakiáltást hallatva egészen Gátig és Ekron kapuiig üldözték őket, úgyhogy a filiszteusok holttestei Saarajimtól egészen Gátig és Ekronig ellepték az utat. Aztán Izrael fiai visszatértek a filiszteusok üldözéséből és kifosztották táborukat. A filiszteus fejét Dávid magával vitte Jeruzsálembe, a fegyvereit azonban otthagyta a sátorában. (1 Sám 17,40-54)

Orazio Gentileschi (1605-07) képén a hátán fekvő Góliát még védekezésre emeli kezét, s szembenéz ellenfelével.  Guido Reni (1606-07), Guillaime Courtois (17. sz.) és Peter Paul Rubens (1616) festményein azonban eszméletlenül fekszik a hasán. Dávid kardja magasba lendül, miközben rálép az óriás filiszteusra. Orazio Borgianni (1607-08) azt a pillanatot ábrázolta, mikor a kard éle Góliát nyakát éri. Dávid épp levágja Góliát fejét. Fájdalmát nem csak arckifejezése, de görcsbe ránduló kéz- és lábfejei is elárulják.

     

    

Micelangelo Merisi da Caravaggio (1600) festményein Dávid már a levágott fejet kötözi, hogy magával tudja vinni. 

     

Domenico Fetti (1620) és Pier Francesco Mola (17. sz.) képein Dávid kardjára támaszkodva ül Góliát feje mellett a földön.

     

Orazio Gentileschi (1610) Dávidja megfáradva áll, s a levágott fejre tekint. Egyik kezében kő, a másikban kard.  Il Guercino (1657) képén a gyilkos eszközök a földön hevernek, miközben Dávid Góliát fejére mutat.

     

Andrea vaccaro (1635) és Giovanni Lanfranco (17. sz.) Dávidja Góliát fejét vonszolja maga után. Fegyverek nincsenek nála, sátrában hagyta őket. 

     

Amikor Saul látta, hogy Dávid mint száll szembe a filiszteussal, megkérdezte serege vezérétől, Abnertől: „Kinek a fia ez a fiú, Abner?” „Amint igaz, hogy élsz, király – válaszolta Abner –, nem tudom.” A király megparancsolta: „Érdeklődj, kinek a fia ez a fiatalember!” Amikor tehát a filiszteus legyőzése után Dávid visszatért, Abner fogta, és a király felé vezette. A filiszteus feje ott volt a kezében. Így szólt hozzá Saul: „Kinek a fia vagy, fiatalember?” „Szolgádnak, Izájnak a fia, Betlehemből” – válaszolta Dávid. (1 Sám 17,55-58) Ezt a pillanatot örökített meg Valentin de Boulogne (1620-22), kinek képén Dávid katonák kíséretében mutatja be Saulnak az óriás fejét. Rembrandt (1627)  képén Dávid Saulnak ajándékozza a zsákmányt. 

     

Dávid portrészerű megfestésének legszebb példája Caravaggio (1601) képe. Számtalan festmény született még ebben a korban a hősről Alessandro Turchi (1620-as évek), Giuseppe Vermiglio (17. sz.), Ottavio Vannini (17. sz.), Jacob van Oost (1643), Bernardo Strozzi (1631), Tanzio da Varallo (1624-26), Guido Cagnacci (1650,55), Guido Reni (1605), Il Guercino (1650 k.), Michele Desubleo (1630-40), Simon Vouet (1620-22), Valentin de Boulogne (17. sz.), Claude Vignon (1620-23) stb... keze által.

     

     

     

     

     

     

    

        

Amikor a Saullal való beszélgetés véget ért, történt, hogy Jonatán lelkében fölébredt a vonzalom Dávid lelke iránt, s Jonatán úgy megszerette, mint saját magát. Saul pedig magához vette azon a napon, és nem engedte többé vissza az apjához. Jonatán szövetséget kötött Dáviddal, mivel úgy szerette, mint saját magát. Jonatán levette a köntösét, ami rajta volt, és Dávidnak adta. Ugyanígy a harci fölszerelését is, még a kardját, íját és övét is. Amikor Dávid kivonult, bárhova küldte is Saul, mindig győzedelmeskedett. Ezért Saul hadinépe élére rendelte. S megkedvelte az egész nép, sőt Saul tisztjei is. (1 Sám 18,1-5)

A bevonuláskor, amikor Dávid a filiszteusok legyőzése után visszatért, Izrael városaiból az asszonyok Saul király elé mentek, énekeltek és táncoltak, dobszóra, örömujjongás közepette és cintányért ütögetve. És a táncoló asszonyok így énekeltek: „Saul legyőzte ezreit, Dávid meg tízezreit.” Emiatt Saul nagy haragra gerjedt, mert nagyon nem tetszett neki ez a dolog. Azt mondta: „Dávidnak tízezreket tulajdonítanak, nekem meg csak ezreket. Most már csak a királyság hiányzik neki!” Ezért ettől a naptól kezdve Saul irigy szemmel nézte Dávidot. (1 Sám 18,6-9)

Antiveduto Grammatica (1610 k.) festményén Dávid Góliát botra tűzött fejével érkezik, hangszereken játszó asszonyok köszöntik, egy kislány babérágakat nyújt felé, melyből a dicsőség koszorúját szokták fonni. Matteo Rosselli (1630) Dávidja Góliát fejét hajánál fogva cipeli, vállán kardját támasztja. A festő nem figyelte meg eléggé a Szentírás szövegét, miszerint fegyvereit a sátrában hagyta, s csak a filiszteus fejét vitte magával Jeruzsálembe. (1 Sám 17,54)

     

Másnap történt, hogy amikor betért a házába pihenni, Istennek egy gonosz lelke rátört Saulra. 

Dávid pengette a hárfát, mint máskor, Saulnak azonban lándzsa volt a kezében. Saul meglendítette a lándzsáját, és azt mondta magában: „Odaszegezem Dávidot a falhoz.” De Dávid kétszer is kitért előle. Saul félt Dávidtól, mert vele volt az Úr, Saultól azonban elfordult.

Saul ezért eltávolította a környezetéből. Megtette egy ezer emberből álló csapat parancsnokává, ő vonult ki a nép élén. Dávidnak minden vállalkozása sikerrel járt, mert vele volt az Úr. Amikor Saul látta, hogy mennyi sikert ér el, félni kezdett tőle. 16De egész Izrael és Júda szerette Dávidot, mert mindig ő haladt élükön. (1 Sám 18,10-16)

Rembrandt (1670) jól érzékelteti Saul tébolyultságát, ahogy fél szemét a függönnyel takarja, gondolatai pedig egyre jobban kínozzák. Másik festményén már a dárdát markolja, tekintete rossz szándékáról árulkodik. Aert de Gelder (1682) képén magába mélyedve tanakodik. Pillanatok múlva Dávid a célpontjává válik.

     

Saul így szólt Dávidhoz: „Nézd, itt a legidősebb lányom, Merab. Hozzád adom feleségül. Csak légy továbbra is bátor ember, és vezesd az Úr harcait.” Saul ugyanis azt mondta magában: „Nem vetek rá kezet, vessenek inkább a filiszteusok.” Dávid ezt felelte Saulnak: „Ki vagyok és mi a fajtám, atyám nemzetsége Izraelben, hogy a király veje lehetne belőlem?” Amikor elérkezett az ideje, hogy Saul lányát, Merabot Dávidnak adják, a Mecholából való Adrielhez adták hozzá feleségül. Michal azonban, Saul lánya, beleszeretett Dávidba. Amikor jelentették Saulnak, rendjén valónak találta a dolgot. Azt mondta ugyanis Saul: „Neki adom, de csapda lesz számára, s a filiszteusok kezet vetnek rá.” [Saul tehát másodszor is szólt Dávidnak: „Most a vőm lehetsz.”] Aztán Saul megparancsolta szolgáinak: „Súgjátok meg bizalmasan Dávidnak: Nézd, a király megkedvelt és a szolgái is szeretnek. Légy hát a király veje.” Saul szolgái tehát Dávid fülébe juttatták ezeket a szavakat, de Dávid így válaszolt: „Oly kevésnek tartjátok a király vejévé lenni? Hiszen szegény ember vagyok, és alacsony sorból származom.” A szolgái jelentették Saulnak: „Ezt meg azt mondta Dávid.” Saul azt felelte: „Mondjátok meg Dávidnak: A király nem kíván egyebet foglalóul, csak száz filiszteusnak az előbőrét, hogy így bosszút álljon a király ellenségein.” Közben azt gondolta a király, hogy Dávid a filiszteusok kezére kerül. Amikor Saul szolgái átadták ezt az üzenetet, Dávid beleegyezett, hogy a király veje legyen. Még mielőtt letelt volna a határidő, Dávid elment portyázni az embereivel, és megölt kétszáz filiszteust. Előbőrüket elvitte Dávid, és egytől egyig leszámolta a királynak, hogy a vejévé lehessen. Erre Saul hozzáadta a lányát, Michalt feleségül. Saul most már világosan látta, hogy az Úr Dáviddal van, és egész Izrael szereti. Ezért Saul még jobban félt Dávidtól és Saul örök ellenségévé lett Dávidnak. A filiszteusok vezérei azonban hadba vonultak, de akárhányszor csak harcba szálltak, Dávid mindig nagyobb győzelmet aratott, mint Saul összes többi tisztje, és nagy hírnévre tett szert. (1 Sám 18,17-30)

Saul elmondta a fiának, Jonatánnak és a tisztjeinek, hogy meg szándékozik ölni Dávidot. Saul fia, Jonatán azonban nagyon szerette Dávidot. Ezért tudtára adta Dávidnak a dolgot: „Atyámnak, Saulnak az a szándéka, hogy megöl. Ezért holnap kora reggel vonulj vissza és rejtőzz el. Majd kimegyek, atyám mellé szegődöm a táborban, ahol leszel, és beszélek atyámmal érdekedben. Aztán, ha megtudom, hogy áll a dolog, elmondom neked.” Jonatán csakugyan szót emelt Dávid érdekében atyjánál. Így beszélt: „Ne kövessen el a király bűnt szolgája, Dávid ellen, hiszen ő sem vétett ellened semmit, inkább javadra szolgáltak tettei. Kockáztatta életét és legyőzte a filiszteust. Így nagy győzelmet szerzett az Úr egész Izraelnek. Magad is láttad és örültél neki. Miért szennyezed hát be magad ártatlan vérrel és ölöd meg Dávidot minden ok nélkül?” Saul meghallgatta Jonatánt és megesküdött: „Amint igaz, hogy az Úr él, nem ölöm meg!” Erre Jonatán hívta Dávidot és elmondta neki a dolgot. Aztán odavezette Saulhoz és Dávid továbbra is szolgálta, mint azelőtt. Amikor a háborúskodás folytatódott, Dávid kivonult, és harcolt a filiszteusok ellen, s olyan nagy vereséget mért rájuk, hogy megfutamodtak előle. (1 Sám 19,1-8)

De Sault hatalmába kerítette az Úrnak egy rossz szelleme; amikor a házában ült, lándzsát tartva a kezében, Dávid meg pengette a hárfát, Saul megkísérelte, hogy Dávidot lándzsájával a falhoz szegezze, de Dávid kitért Saul támadása elől, úgyhogy a lándzsa a falba fúródott. Erre Dávid elmenekült és mentette az életét. (1 Sám 19,9) Ez a jelenet látható Guercino (1646) és José Leonardo (17. sz.) festményein, valamint a Grabenberger testvérek (1682) falképén is.

    

    

Még akkor éjszaka Saul elküldte embereit Dávid házába, hogy őrizzék, mert reggel meg akarta ölni. De Michal, a felesége figyelmeztette Dávidot: „Ha nem kerülsz még az éjjel biztonságba, reggel megölnek.” Aztán Michal leengedte Dávidot az ablakon, s ő fogta magát és mentette az életét. Michal most fogta a terafimot és az ágyra tette. A fejéhez kecskeszőrből készült hálót tett, aztán betakarta egy takaróval. Amikor Saul elküldte embereit, hogy fogják el Dávidot, azt mondta nekik: „Beteg.” Saul azonban újra elküldte embereit, hogy keressék meg Dávidot. Megparancsolta nekik: „Hozzátok ide nekem ágyastul, hadd öljem meg!” Amint az emberek beléptek, lám, a terafim volt az ágyban, s feje körül a kecskeszőrből készült háló. Saul ezért így szólt Michalhoz: „Miért csaptál be, s miért hagytad, hogy ellenségem elszökjön és megmeneküljön?” „Azt mondta nekem – felelte Michal –, engedj, különben megöllek!” (1 Sám 19,10-17)

Dávid tehát elszökött és megmenekült. Elment Sámuelhez Rámába, és elmondott neki mindent, amit Saul tett vele. Aztán ő is, Sámuel is ott éltek a próféták házában Rámában. Saulnak jelentették: „Dávid a próféták házában van, Rámában.” Erre Saul elküldte embereit, hogy fogják el Dávidot. De amikor ezek meglátták prófétai révületükben a próféták seregét, Sámuellel az élükön, az Isten lelke Saul embereire is rászállt, úgyhogy prófétai révületbe estek. Saulnak jelentették a dolgot, erre más embereket küldött, de ezek is prófétai révületbe estek. Erre Saul harmadszor is követeket küldött, de azok is révületbe estek. Ekkor maga ment el Rámába. Amikor a Szekuban levő kiszáradt ciszternához ért, megkérdezte: „Hol van Sámuel és Dávid?” Ezt válaszolták neki: „A próféták házában, Rámában.” S míg innen eljutott Rámába a próféták házáig, leszállt rá az Isten lelke, úgyhogy prófétai révületben volt, míg oda nem ért Rámába a próféták házához. Még a ruháját is levette, és Sámuel előtt is prófétai révületbe esett. Egész nap és egész éjjel ott fetrengett levetkőzve. Azért mondják: „Saul is a próféták közé tartozik?” (1 Sám 19,18-24)

Dávid elmenekült Rámából, Jonatán pedig biztosította támogatásáról. Megígérte neki, hogy jelet küld, ha atyja, Saul ki akarná oltani életét. A megbeszéltek szerint cselekedtek. (...) Ezután Dávid elrejtőzött a határban. Amikor elérkezett az újhold ünnepe, a király asztalhoz ült, hogy egyen. A szokásos helyét foglalta el, a fal melletti helyet. Jonatán szemközt ült vele, Abner Saul mellett ült, Dávid helye meg üresen maradt. Ezen a napon Saul nem szólt semmit. Azt gondolta: „Valami történt vele, s nem tiszta.” Hanem amikor másnap, az újhold napja utáni napon is üres maradt Dávid helye, így szólt Saul fiához, Jonatánhoz: „Miért nem jött Izáj fia sem tegnap, sem ma enni?” Jonatán ezt felelte: „Dávid hirtelen engedélyt kért tőlem, hogy elmehessen Betlehembe. Azt mondta: Engedj, hadd menjek el, mert családi áldozat lesz ott a városban, és meghívtak a testvéreim. Ha elnyertem tetszésedet, engedd meg, hogy meglátogassam testvéreimet. Ezért nem jelent meg a király asztalánál!” Saul haragra lobbant Jonatán ellen, és azt mondta neki: „Te elvetemült fiú! Azt hiszed, nem tudom, mennyire ragaszkodol – szégyenedre és anyád méhének szégyenére – Izáj fiához? Ameddig Izáj fia a földön él, addig sem te, sem királyságod nincs biztonságban. Küldj hát érte és hozasd nekem ide, mert halál fia!” Jonatán válaszolt apjának, s e szavakat intézte hozzá: „De hát miért kell meghalnia? Mit tett?” Erre Saul meglendítette a lándzsáját, hogy beledöfje, s Jonatán látta: apjának elhatározott szándéka, hogy megölje Dávidot. Azért izzó haraggal fölkelt az asztaltól, és újhold másnapján nem evett semmit. Nagyon sajnálta Dávidot, amiért apja ellene tört. Reggel Jonatán kiment a határba, amint megegyeztek benne Dáviddal. Egy szolga kísérte. Azt mondta szolgájának: „Fuss és keresd meg a nyilakat, amelyeket kilövök.” Míg a szolga futott, kilőtte fölötte a nyilát. Amikor a szolga odaért, ahol a nyíl volt, amelyet Jonatán kilőtt, Jonatán odakiáltotta neki: „Nem rajtad túl van a nyíl?” Aztán Jonatán még egyszer odaszólt a szolgának: „Gyorsan, siess, ne ácsorogj!” Jonatán szolgája fölvette a nyilat és odavitte urának. A szolga nem vett észre semmit, csak Jonatán és Dávid tudtak a dologról. Ezután Jonatán odaadta fegyverét a szolgájának, és azt mondta neki: „Menj, és vidd vissza a városba!” Amikor a szolga elment, Dávid előjött a kőrakás mögül, háromszor arcra borult a földön és háromszor meghajolt. Aztán megölelték egymást és mind a ketten sírtak. Majd ezt mondta Jonatán Dávidnak: „Menj békével! Amire esküt tettünk az Úr nevére, arra az Úr a tanú közted és köztem, utódaid és utódaim közt, örökre.”(1 Sám 20,24-42) Aztán Dávid fölállt és elment, Jonatán meg visszatért a városba. (1 Sám 21,1)

Pieter Lastman (1620) és Ferdinand Bol (17. sz.) képein Dávid Jonatán előtte térdel, s megköszöni segítségét. A nyílvesszők Rembrandt (1642) és Fedinand Bol képén jól láthatók a földön. Rembrandt (1642) a könnyes búcsú pillanatait ábrázolta. 

     

Dávid elment Nobba Achimelech paphoz. Ez reszketve ment elé, és megkérdezte: „Miért vagy egyedül, miért nincs veled senki?” Dávid így válaszolt Achimelech papnak: „A király parancsot adott, s azt mondta: Nem szabad senkinek se tudnia arról, amivel megbíztalak s amit megparancsoltam neked. Ezért megbeszéltem embereimmel, hogy hol találkozunk. Hanem ha van kéznél öt kenyered, add ide, vagy azt, amid van.” A pap e szavakkal válaszolt Dávidnak: „Rendes kenyerem nincs kéznél, csak fölszentelt kenyér. Tartózkodtak az emberek az asszonyoktól?” Dávid ezt a feleletet adta a papnak: „Egészen biztos! Az asszonyok el voltak tőlünk tiltva, mint mindig, amikor kivonulunk, így tiszták az embereim. Ez ugyan csak közönséges út, de azért ma is biztosan tiszták ebben a tekintetben.” Így a pap fölszentelt kenyeret adott neki, mert nem volt más kenyér, csak az áldozati kenyér, amelyet elvettek az Úr színe elől, hogy friss kenyeret tegyenek oda helyette azon a napon, amelyen elvették. Azon a napon épp ott volt Saulnak egy embere – az Úr tartotta vissza. Doegnek hívták, edomita volt és Saul fullajtárainak volt a feje. Dávid megkérdezte Achimelechtől: „Van itt kéznél egy lándzsa vagy egy kard? Sem a kardomat, sem egyéb fegyveremet nem hoztam ugyanis magammal, mert olyan sürgős volt, amivel a király megbízott.” „A filiszteus Góljátnak a kardja – felelte a pap –, akit a Terebint-völgyben legyőztél, még itt van. Be van kötve egy kendőbe, és ott van az efod mögött. Ha akarod, hát csak vedd el magadnak, más nincs ott.” „Olyan nincs is több – mondta Dávid –, add hát ide nekem!” (1 Sám 21,2-10)

Andrés Pérez (1720) képén Abimelech megszentelt kenyereket ad át Dávidnak, mögötte egy másik férfi Góliát kardját hozza. Arent de Gelder (1680) gyönyörű festményén Dávid Góliát kardját veszi át a paptól.  

         

Dávid útra kelt, elmenekült azon a napon Saul elől, és Gát királyához, Achishoz ment. Szolgái így szóltak Achishoz: „De hiszen ez Dávid, az ország királya! Az ő dicsőségét zengték körtáncot járva: Saul legyőzte ezreit, Dávid meg tízezreit.” Dávid elgondolkodott ezeken a szavakon, és félelem fogta el Achistól, Gát királyától. Ezért eszelősnek színlelte magát előttük, és úgy viselkedett a kezük közt, mint egy őrjöngő. Dobolt a kapuszárnyakon, s hagyta, hogy a nyála szakállába folyjon. Erre Achis azt mondta szolgáinak: „Nem látjátok, hogy ez az ember eszelős? Miért hozzátok hát elém? Tán híjával vagyok az eszelősöknek, hogy idehozzátok nekem, csak hogy terhemre legyen a bolondságaival? Vagy be akar tán térni a házamba?” (1 Sám 21,11-16)

Dávid továbbment, és Adullam barlangjába menekült. Ennek hírét vették testvérei és egész családja; lementek és csatlakoztak hozzá. S azok is mind köré gyűltek, akik szorongatott helyzetben voltak, akik el voltak adósodva vagy akik elégedetlenkedtek; és ő a vezérük lett. Mintegy négyszáz ember tartott vele. Onnan Dávid Moáb (földjére) ment, Micpába. Így szólt Moáb királyához: „Engedd meg, hogy atyám és anyám itt maradjanak nálad, amíg meg nem tudom, mi a terve velem Istennek.” S otthagyta őket Moáb királyánál, úgyhogy ott maradtak mindaddig, amíg Dávid rejtekhelyen volt. Gád próféta azonban így szólt Dávidhoz: „Ne maradj a rejtekhelyeden, hanem menj és költözz Júda vidékére.” Dávid tehát elindult és Heret erdeibe ment. (1 Sám 22,1-5)

Saul mindeközben bosszút forralt. (...) Aztán a király megparancsolta fullajtárjainak, akik körülötte álltak: „Induljatok, és öljétek meg az Úr papjait! Segítségére voltak Dávidnak, s bár tudták, hogy menekül, nem vezettek a nyomára.” De a király szolgái vonakodtak kezet vetni rájuk és az Úr papjait felkoncolni. Erre a király megparancsolta Doegnak: „Lépj elő, és öld meg a papokat!” És az edomita Doeg előlépett, és felkoncolta a papokat! Nyolcvanöt vászonefodot viselő férfit megöletett azon a napon. A papok városát, Nobot is kardélre hányta, férfiakat és nőket, gyerekeket és csecsemőket, barmokat, szamarakat és juhokat egyaránt. Csak Achitub fiának, Achimelechnek egyik fia menekült meg; Ebjatárnak hívták és Dávidhoz menekült. Ebjatár hírül vitte Dávidnak, hogy Saul felkoncoltatta az Úr papjait. Dávid azt mondta neki: „Tudtam én azt már akkor, hogy az edomita Doeg elárul Saulnak, hiszen ott volt. Így most én vagyok a felelős atyádfiai életéért. Maradj itt nálam és ne félj! Mert aki az életedre tör, az nekem is az életemre tör. Itt védelmem alatt állsz.” (1 Sám 22,17-23)

(...) Dávid tehát Keilába vonult embereivel és harcba bocsátkozott a filiszteusokkal. Zsákmányul ejtette jószágukat, és súlyos vereséget mért rájuk. Így Dávid fölszabadította Keila lakóit.  (1 Sám 23, 5)  Ezért Saul az egész népet hadba szólította, hogy vonuljon Keila alá, s vegye ostrom alá Dávidot és embereit. (1 Sám 23,8)  Amikor Saulnak jelentették, hogy Dávid kivonult Keilából, felhagyott a hadjárattal. Dávid a pusztában, barlangokban tanyázott; Szif pusztáinak hegyei közt élt. Saul folyvást a nyomában volt, de az Úr nem adta kezére. (1 Sám 23,13-14)

Dávidot félelem fogta el, mert Saul kivonult és az életére tört. Dávid Horsában volt, Szif pusztájában. Jonatán, Saul fia elindult, elment Horsába és bátorságot öntött bele, Isten nevében. Azt mondta neki: „Ne félj, nem ér utol atyám keze. Te leszel Izrael királya, s én csak a második (személy) leszek. Atyám is tudja ezt jól.” Aztán mind a ketten szövetséget kötöttek az Úr előtt. Dávid ott maradt Horsában, Jonatán meg elment haza. (1 Sám 23,15-18)

(...) Saul megtudta, és utánament Dávidnak Maon pusztájára. Saul a hegy egyik oldalán vonult embereivel, Dávid meg a másik oldalán az embereivel. Dávid félelemmel futott, hogy elmenekülhessen Saul elől. Amikor Saul és emberei már azon fáradoztak, hogy átérjenek Dávidnak és embereinek az oldalára, s elfogják őket, futár érkezett Saulhoz ezzel az üzenettel: „Gyere gyorsan, mert a filiszteusok betörtek az országba.” Erre Saul abbahagyta Dávid üldözését és a filiszteusok ellen fordult. Azért hívják azt a helyet az Elválás sziklájának. (1 Sám 23,25-28)

Dávid innen fölfelé húzódott, és Engedi rejtekhelyein húzta meg magát. Amikor Saul visszatért a filiszteusok elűzése után, jelentették neki: „Dávid most Engedi pusztájában van.” Erre Saul maga mellé vett háromezer, egész Izraelből válogatott férfit és kivonult, hogy a sziklás erdő keleti oldalán felkutassa Dávidot és embereit. Odaért az út menti karámhoz. Volt ott egy barlang. Saul bement, hogy betakarja a lábát. Dávid és emberei a barlang mélyén tanyáztak. Dávid emberei így szóltak hozzá: „Lám, ez az a nap, amelyről azt mondta neked az Úr: Kezedbe adom ellenségedet, hogy azt tégy vele, amit akarsz.” Dávid meg odament, és titokban levágott Saul köntöséről egy bojtot. Ám utóbb bántotta Dávidot a lelkiismeret, amiért levágta Saul köntöséről a bojtot. Azt mondta embereinek: „Az Úr őrizzen attól, hogy valamit tegyek uram ellen és kezet vessek rá, hiszen az Úr fölkentje.” És Dávid kemény szavakkal rendreutasította embereit és megtiltotta nekik, hogy kezet vessenek Saulra. Saul elhagyta a barlangot, és ment az útján. Dávid azonban fölállt és utánament. Kilépett a barlangból és utánaszólt: „Uram királyom!” Amikor Saul körülnézett, Dávid földig hajolt, hogy kifejezze hódolatát. Aztán így szólt Dávid Saulhoz: „Miért hallgatsz azokra az emberekre, akik azt állítják, hogy a vesztedre török? Nézd, e napon a saját szemeddel láthatod, hogy az Úr a barlangban kezembe adott. Én azonban vonakodtalak megölni, megkíméltelek és azt mondtam: Nem emelem kezemet uramra, hiszen az Úr fölkentje. S most, atyám, nézz ide, igen nézz ide, a kezemben van köntösöd bojtja. Abból, hogy levágtam köntösödről a bojtot, s nem öltelek meg, világosan láthatod, hogy sem gonoszságot, sem árulást nem forgatok a fejemben. Nem vétettem ellened semmit, s mégis az életemre törsz. Az Úr legyen a bíró közted és köztem, az Úr álljon értem bosszút rajtad, de kezem ne nyúljon hozzád! Ahogy az ősi mondás mondja: A gonosztól gonoszság származik, de kezem ne nyúljon hozzád. Ki ellen vonult ide Izrael királya? Kit üldözöl? Egy döglött kutyát? Egy bolhát? Nos, az Úr legyen a bíró, és ítéljen köztem és közted! Vizsgálja ki és védelmezze ügyemet, szolgáltasson nekem igazságot és szabadítson ki kezedből!” Amikor Dávid befejezte Saulhoz intézett szavait, az így szólt: „A te hangod az, fiam, Dávid?” S elkezdett sírni. Aztán ezt mondta Dávidnak: „Te jobb vagy, mint én, mert te jót tettél velem, én meg rosszat tettem veled. S ma megtetézted azt a jót, amit tettél velem, mert az Úr kezedbe adott, mégsem öltél meg. Ha valaki találkozik ellenségével, hagyja tán, hadd menjen békén az útján? Fizesse vissza neked az Úr azt a jót, amit ma tettél velem! Nézd, tudom jól, hogy uralomra jutsz és kezedben megszilárdul a királyság Izraelben. Ezért most esküdj meg nekem az Úr nevére, hogy halálom után nem irtod ki utódaimat és nem törlöd ki nevemet atyám házából.” Dávid megesküdött Saulnak, és Saul hazament, Dávid és emberei meg visszatértek a rejtekhelyükre. (1 Sám 24,1-23)

Sámuel meghalt. Egész Izrael összegyűlt és megsiratta. Aztán hazájában, Rámában temették el. Dávid elindult, és lehúzódott Maon pusztájára. Maonban élt egy ember, aki Kármelben gazdálkodott. Az ember nagyon gazdag volt, volt háromezer juha és ezer kecskéje. Épp Kármelben volt, a juhait nyírni. Nabalnak hívták, a feleségét meg Abigailnak. Az asszony csupa okosság volt és szemre is szép, a férfi azonban faragatlan volt és rosszindulatú, Kaleb fiai közül származott. Dávid meghallotta a pusztában, hogy Nabal nyírja a nyájat. Elküldte hát hozzá tíz legényét. Azt mondta nekik: „Menjetek föl Kármelbe, keressétek föl Nabalt és adjátok át üdvözletemet. Mondjátok testvéremnek: Üdv neked, üdv házadnak, s üdv minden hozzátartozódnak! Nézd, hallottam, hogy nyírás van nálad. Pásztoraid itt jártak nálunk, s nem bántottuk őket. Nem veszett el soha semmi abból, ami Kármelben volt. Kérdezd meg embereidet, s bizonyítják neked. Azért részesítsd szíves fogadtatásban a legényeket, s mivel ünnep közeledik, adj szolgáidnak és fiadnak, Dávidnak amid éppen van.” Amikor Dávid legényei odaértek, átadták Nabalnak Dávid üzenetét, aztán vártak. Nabal azonban így válaszolt Dávid szolgáinak: „Kicsoda Dávid és kicsoda Izáj fia? Napjainkban épp elég szolga van, aki elszökik urától. Fogjam a kenyeremet és a boromat, és a marhát, amelyet a nyíráshoz levágtam, aztán adjam oda olyan embereknek, akikről azt sem tudom, honnét valók?” Erre Dávid legényei megfordultak, visszatértek, és megérkezve minden szót elmondtak Dávidnak. Akkor Dávid megparancsolta embereinek: „Mindenki kösse fel a kardját!” És mindenki felkötötte a kardját. S amikor Dávid is felkötötte a kardját, Dávid vezetésével kivonultak, mintegy négyszáz ember. Kétszázan ott maradtak a málhájuk mellett. Közben az egyik szolga elmondta Nabal feleségének, Abigailnak: „Dávid elküldte embereit a pusztából, hogy üdvözöljék urunkat, de ő rájuk támadt, s jóllehet ezek az emberek jók voltak hozzánk. Nem háborgattak minket és nem veszett el soha semmi, amikor felhúzódtunk a közelükbe, és kinn tanyáztunk a határban. Inkább mint valami fal, úgy vettek körül bennünket, éjjel-nappal, amikor a közelükben őriztük a nyájat. Vedd hát fontolóra a dolgot és gondold meg, mit teszel, mert máris elhatározták urunknak és egész házának vesztét, de hát ő sokkal gonoszabb, mintsem beszélni lehessen vele.” Erre Abigail gyorsan fogott kétszáz kenyeret, két tömlő bort, öt elkészített bárányt, öt mérő pörkölt gabonát, száz mazsolás kalácsot és kétszáz fügés kalácsot, aztán szamarakra rakta. Meghagyta szolgáinak: „Menjetek előttem, én meg majd követlek benneteket.” De férjének, Nabalnak, nem szólt semmit. Amikor a hegy egyik nyúlványa mögött épp lefelé tartott a szamara hátán, Dávid és emberei is lefelé tartottak, vele szemben, úgyhogy találkoztak. Dávid éppen azt gondolta magában: „Kár volt ennek az embernek mindenét védeni a pusztában, amije csak van. Egész vagyonából nem vesztett el semmit, és most rosszal viszonozza a jót. Ezt meg azt tegye Dáviddal Isten, ha virradatig egyetlen férfit is meghagyok az övéiből.” Amikor Abigail meglátta Dávidot, gyorsan leszállt a szamárról, egészen a földig hajolt, s arcra borult Dávid előtt. Aztán letérdelt elé, és így beszélt: „Engem terheljen a vétek, uram! Engedd, hadd beszéljen előtted szolgálód, s hallgasd meg szolgálódat! Ne törődjék uram azzal a gonosz emberrel, Naballal, mert méltán viseli nevét. Úgy hívják, hogy »Durva«, és csakugyan csupa durvaság. Én, a te szolgálód nem láttam embereidet, akiket küldtél. S amint igaz, hogy az Úr él, s te magad élsz, az Úr megoltalmazott attól, uram, hogy vérnek vétkét vedd magadra, és saját kezeddel szolgáltass magadnak igazságot. Ellenségeid váljanak Nabalhoz hasonlóvá, s mind, akik gonoszságot forralnak ellened, uram. És most, fordítsd, uram, ezt az ajándékot, amelyet szolgálód hozott, embereid hasznára, akik veled tartanak. Bocsásd meg szolgálódnak a vétkét! Az Úr hosszú életű házat alapít uramnak, hiszen uram, az Úr harcait harcolja, és semmi gonoszság nem tapad hozzád egész életedben. Ha valaki mégis fölkel, üldözőbe vesz és az életedre tör, uram lelkét kössék bele az élet tarsolyába az Úrnál, a te Istenednél, ellenségeid lelkét meg forgassa meg (az Úr) a parittyában. Ha aztán az Úr mind megadja uramnak azt a jót, amit ígért neki és Izrael királyává teszi, akkor ne okozzon botrányt és lelkiismeret-furdalást, hogy ok nélkül ártatlan vért ontottál uram, és saját kezeddel szolgáltattál magadnak igazságot. S ha majd az Úr jót tesz urammal, akkor emlékezzél meg szolgálódról.” Dávid ezt válaszolta Abigailnak: „Legyen áldott az Úr, Izrael Istene, hogy ma utamba küldött. S legyen áldott okosságod, s légy áldott te magad is, mivel ma megóvtál attól, hogy vérnek vétkét vegyem magamra, és saját kezemmel szolgáltassak magamnak igazságot. De amint igaz, hogy az Úr, Izrael Istene él, aki megoltalmazott tőle, hogy szomorúságot okozzak neked: ha nem siettél volna elém, hajnalra nem maradt volna élve Nabal (nemzetségéből) egyetlen férfi sem.” Aztán Dávid elfogadta, amit vitt neki, és így szólt hozzá: „Most térj vissza békével házadba. Nézd, meghallgattalak és megkegyelmeztem neked.”

Dávid és Abigail találkozása kedvelt téma volt a barokk korban. Peter Paul Rubens (1625-28) Dávidja egészen finom gyöngédséggel közeledik Abigailhez. A következő festők képeinek válogatása tekinthető meg alább: Ifj. Frans Pourbus (16. sz. vége), ifj. Frans Francken (17. sz.), Jan Cossiers (17. sz.), Francesco Furini (17. sz.), Juan Antonio Esalante (1667), Antonio Molinari (17. sz.), Hans Jordaens III. (17. sz.), Matthijs Voet (17. sz.), Karel van Mander (1600-05 k.), Claes Cornelisz Moeyaert (1620-as évek), Simon de Vos (1655), Franz Christoph Janneck (18. sz.), Giustino Menescardi (18. sz.).

    

     

    

     

     

    

     

    

    

Amikor Abigail hazatért Nabalhoz, az épp lakomát tartott, akkorát, mint egy király. Nabal jókedvű volt és teljesen részeg. Ezért hajnalig nem beszélt el neki semmit. Reggel azonban, amikor Nabal kijózanodott, elmondta neki a felesége, mi történt. Erre a szíve megdermedt testében és olyan lett, mintha megkövült volna. Tíz nappal később az Úr lesújtott Nabalra, úgyhogy meghalt. Amikor Dávid megtudta, hogy Nabal meghalt, így szólt: „Áldom az Urat, aki bosszút állt Nabalon, amiért lekicsinyelt. Szolgáját megóvta az igazságtalanságtól, de Nabal gonoszságát hagyta, hadd szálljon vissza a fejére.” Ezután Dávid elküldött és megkérte Abigailt, hogy legyen a felesége. Dávid emberei elmentek, és Kármelben találták Abigailt. Így szóltak hozzá: „Dávid küldött bennünket, vigyünk el neki feleségül.” Erre fölállt, egész a földig hajolt, és azt mondta: „Szolgálód készen van rá, hogy mint egy rabszolganő, megmossa uram szolgáinak a lábát.” Aztán Abigail gyorsan fölegyenesedett és felszállt a szamarára. Öt szolgálólány kísérte. Így követte Dávid embereit, s a felesége lett. Dávid azonban a jiszreeli Achinoamot is elvette. Így mind a ketten a feleségei lettek. Saul meg a Gallimból való Lajis fiának, Paltinak adta oda a lányát, Michalt, Dávidnak a feleségét feleségül. (1 Sám 25,1-44)

Lambert Jacobsz (1592-1637) képén egy szolga jelenti asszonyának, hogy ura teljesen részeg. Feltehetően (?) Guido Reni (1615) festette azt a képet, melyen Abigail  menyasszonyaként érkezik Dávidhoz. Szamárháton jön virágkoszorúval ékesítve, asszonyi kíséretben.

     

Szif lakói elmentek Gibeába, és így szóltak Saulhoz: „Nem Dávid rejtőzik Hachila dombján, a puszta szélén?” Erre Saul elindult háromezer férfival, Izrael legjavával, és Szif pusztájába vonult, hogy felkutassa Dávidot Szif pusztájában. Saul Hachila dombja közelében táborozott, amely a puszta szélén, az út mentén emelkedik. Dávid a pusztában tartózkodott. Amikor neszét vette, hogy Saul a pusztába jött, az ő felkutatására, hírszerzőket küldött Dávid, és megbizonyosodott róla, hogy Saul csakugyan odaérkezett. Erre Dávid elindult, és elment arra a helyre, ahol Saul táborozott. Dávid megnézte a helyet, ahol Saul és seregének a vezére, Ner fia, Abner aludt; Saul a táborban aludt, és a csapat körülötte tanyázott. Akkor Dávid a hettita Achimelechhez, valamint Abisájhoz, Ceruja fiához és Joáb testvéréhez fordult, és így szólt: „Ki jön le velem Saul táborába?” „Én lemegyek” – válaszolta Abisáj. Így Dávid és Abisáj éjszaka megközelítették a csapatot.

Sault alva találták a táborban – a lándzsája a fejénél a földbe szúrva. Abner és a csapat körülötte aludt. Erre Abisáj azt mondta Dávidnak: „Ma az Isten kezedbe adta ellenségedet. A saját lándzsájával odaszögezem a földhöz, egyetlen döféssel, másodikra már nem lesz szükség.” Dávid azonban így felelt Abisájnak: „Ne öld meg, mert ki maradt büntetlen, aki az Úr fölkentjére emelte kezét?!” Aztán így folytatta Dávid: „Amint igaz, hogy az Úr él: vagy az Úr öli meg, vagy elérkezik halála napja, vagy pedig csatába száll és ott pusztul. Az Úr óvjon attól, hogy kezet emeljek az Úr fölkentjére! Fogd a lándzsát, amely a király fejénél van, meg a vizeskorsót és menjünk!” Ezzel Dávid fogta Saul feje mellől a lándzsát meg a vizeskorsót, és elosontak anélkül, hogy valaki látta vagy észrevette, vagy pedig fölébredt volna. (- A Grabenberger testvérek (1682) falképén ez a pillanat látható. -) Mindnyájan aludtak, mert az Úr mély álmot bocsátott rájuk. Amikor Dávid a szemközti oldalra ért, valamivel távolabb kiállt a hegycsúcsra, úgyhogy egy széles sáv volt köztük. S Dávid odakiáltotta a seregnek és Ner fiának, Abnernek: „Nem felelsz, Abner?” „Ki vagy, aki szólítasz?” – kérdezte Abner. Dávid így válaszolt: „Hát férfi vagy? Ki fogható hozzád Izraelben? Miért nem ügyeltél uradra, a királyra? Valaki odament a seregből, hogy megölje uradat, a királyt. Nem volt szép, amit tettél. Amint igaz, hogy az Úr él: halált érdemeltek, amiért nem vigyáztatok uratokra, az Úr fölkentjére. Nézd csak meg, hol van a király lándzsája, és hol a vizeskorsó, amely a fejénél állt.” Saul megismerte Dávid hangját, és odaszólt: „Nem a te hangod az, fiam, Dávid?” „De igen, uram, és királyom!” – válaszolta Dávid. Aztán így folytatta: „Miért üldözi uram szolgáját? Mit vétettem? Milyen igazságtalanság tapad a kezemhez? Vessen ügyet uram és királyom a szavaimra! Ha az Úr bújtott fel ellenem, akkor szálljon felé áldozat illata. Ha azonban emberek voltak, legyenek átkozottak az Úr színe előtt. Mert elűznek, hogy ne legyen örökrészem az Úr földjén, hiszen azt mondják: Menj innét, szolgálj más isteneknek! De nem, vérem nem omlik az Úrtól távol a földre. Még akkor sem, ha Izrael királya kivonult, hogy hajszolja életemet, amint a hegyek közt a foglyot szokás üldözni.” Erre Saul azt mondta: „Vétkeztem. Igazságtalan voltam. Térj vissza, fiam, Dávid! Többé nem teszek neked rosszat, mivel ma kedves volt szemedben az életem. Igen, esztelen voltam és nagyot tévedtem.” Dávid így felelt: „Lám, itt a király lándzsája. Jöjjön át valamelyik szolgád, és vigye el. Az Úr mindenkinek megfizet igazságosságában és hűségében. Az Úr ma kezembe adott, de nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére. Amilyen kedves volt az életed a szememben, legyen az én életem is olyan kedves az Úr szemében. Szabadítson ki minden szorongatottságból!” Saul erre azt mondta Dávidnak: „Légy áldott, fiam, Dávid! Minden bizonnyal szerencsés leszel és eléred célodat.” Dávid ment az útján, Saul meg hazatért. (1 Sám 26,1-25)

Dávid azt mondta magában: „Egy napon mégis utol fog érni Saul keze. Nincs más hátra, mint hogy a filiszteusok földjére meneküljek. Akkor Saul lemond róla, hogy Izrael egész földjén folyvást engem hajszoljon. Így kicsúszom a kezéből.” Dávid tehát elindult, és hatszáz emberével elment Achishoz, Maoch fiához, Gát királyához. S Dávid ottmaradt Achisnál, Gátban, ő és emberei, mindegyik a maga családjával, s Dávid is a két feleségével, a jiszreeli Achinoammal és Abigaillal, a kármeli Nabal feleségével. Amikor Saul megtudta, hogy Dávid Gátba menekült, felhagyott vele, hogy tovább üldözze. (1 Sám 27,1-4)

Az az idő, amit Dávid a filiszteusok földjén töltött, összesen egy évet és négy hónapot tett ki. (1 Sám 27,7) (...) Achis szolgálatába állt, s környékben portyázott. Nem hagyott életben senkit, állataikat és ruhaféléiket pedig elvitte magával Achisnak.

Azokban a napokban történt, hogy a filiszteusok fegyverbe szólították seregüket, hogy hadjáratot indítsanak Izrael ellen. Achis így szólt Dávidhoz: „Tudd meg, hadba kell szállnod velem együtt, neked is, embereidnek is.” Dávid ezt válaszolta Achisnak: „Rendben van. Majd meglátod, mit visz végbe szolgád.” Erre Achis azt mondta Dávidnak: „Jól van, megteszlek testőrömmé egyszer s mindenkorra.” (1 Sám 28,1-2)

Sámuel meghalt, és egész Izrael elsiratta. Városában, Rámában temették el. A halottidézőket és a jövendőmondókat meg kiűzte Saul az országból. Mikor a filiszteusok egybegyűltek, elindultak és Sunem közelében ütöttek tábort. Saul összehívta egész Izraelt, és a Gilboa környékén táboroztak. A filiszteusok táborának láttán félelem fogta el Sault, csak úgy remegett a szíve. Ezért Saul megkérdezte az Urat, de az Úr nem adott neki feleletet sem álmában, sem jelekkel, sem pedig a próféták által. Ezért Saul megparancsolta szolgáinak: „Kerítsetek nekem egy asszonyt, aki ért a halottidézéshez! Elmegyek és kérdést intézek hozzá.” Szolgái azt felelték: „En-Dorban van egy halottlátó asszony.” Erre Saul álarcot öltött, más ruhába öltözött, és két emberével elment hozzá. Éjszaka értek oda az asszonyhoz. Így szólt hozzá: „Mondd meg nekem a jövendőt, halottat idézve, de azt idézd meg, akit megnevezek.” Az asszony ezt válaszolta neki: „Magad is tudod, mit tett Saul: mind kiirtotta az országból a halottidézőket és a jövendőmondókat. Miért állítasz hát csapdát nekem? Azért, hogy elvedd az életemet?” Erre Saul megesküdött neki az Úrra. Azt mondta: „Amint igaz, hogy az Úr él: ezzel nem vonsz magadra bűnt.” Így hát az asszony megkérdezte: „Kit idézzek meg neked?” „Sámuelt idézd meg” – felelte. És az asszony látta Sámuelt és hangosan felkiáltott. Aztán így szólt az asszony Saulhoz: „Miért vezettél félre? Hiszen Saul vagy!” A király azt válaszolta neki: „Ne félj! Mit látsz?” „Egy szellemet látok, amint fölfelé száll a földről” – mondta az asszony. Saul megkérdezte: „Milyennek látod?” Az asszony így felelt: „Egy öregember száll fölfelé, köntösébe burkolózva.” Ebből Saul megtudta, hogy Sámuel. A földig hajolt és leborult előtte. Sámuel így szólt Saulhoz: „Miért zavarsz nyugalmamban, s miért idéztél meg?” „Nagy szorultságban vagyok – válaszolta Saul –, mert a filiszteusok hadat indítottak ellenem, és az Úr elfordult tőlem: nem ad nekem feleletet sem a próféták által, sem álmomban. Ezért idéztelek meg. Mondd meg nekem, mit tegyek.” „Miért kérdezel – felelte Sámuel –, amikor az Úr elfordult tőled és ellenséged lett? Azt tette veled az Úr, amit általam előre megmondott neked. Az Úr kiragadja kezedből a királyságot és rokonodnak, Dávidnak adja, mert nem hallgattál az Úr szavára, és izzó haragját nem töltötted ki Amaleken – ezért tette ma veled ezt az Úr. Az Úr veled együtt Izraelt is a filiszteusok kezére adja. Holnap fiaiddal egyetemben velem leszel, s az Úr Izrael táborát is a filiszteusok kezébe adja.” Saul erre egész hosszában elterült a földön, mert Sámuel szavai miatt nagy félelem kerítette hatalmába. Semmi erő nem volt benne, hiszen egész nap és egész éjjel nem evett semmit. Amikor az asszony odalépett Saulhoz, és látta, hogy teljesen elerőtlenedett, így szólt hozzá: „Nézd, szolgálód csak parancsodnak engedett. Kockára tettem életemet és teljesítettem kívánságodat, amellyel hozzám fordultál. Most hát hallgass szolgálód szavára. Hadd adjak neked egy darab kenyeret. Edd meg, hogy erőre kapj és elmehess utadra.” De visszautasította: „Nem eszem” – felelte. Hanem amikor szolgái az asszonnyal együtt unszolták, engedett szavuknak: fölállt a földről és leült. Az asszonynak volt egy hizlalt borja a háznál. Gyorsan levágta, aztán fogta a lisztet, bedagasztotta, és kovász nélkül lepényt sütött belőle. Aztán Saul és szolgái elé tette. Miután ettek, fölálltak és még azon éjszaka visszatértek. (1 Sám 28,3-25)

Salvator Rosa (1668) endori boszorkánya varázsfőzetet készít, úgy idézi meg a fehér lepelbe öltözött Sámuel szellemét. A halál csontvázként ábrázolt démona lovon érkezik, felette madár repül. Januarius Zick (1753) festményén Sámuel szelleme mintha sírból kelne ki. A halottidéző asszony asztalán koponya, üvegből kitekeredő kígyó, felette denevér, Saulhoz közel pedig egy bagoly fedezhető fel. Az asszony félmeztelen Antonio Zanchi (17-18. sz.) képén is, ahol Sámuel a levegőben száll, Saul pedig arccal földig borul félelmében. Matthias Stom (1635) és Bernardo Cavallino (1655) képei realisztikusabban mutatják be a jelenetet.

    

     

     

Mivel a filiszteusok vezéreiben felébredt a félelem, hogy Dávid ellenük fordult, Achis elbocsátotta Dávidot, bármennyire is megkedvelte.  (1 Sám 29) 

Amikor Dávid harmadnap Ciklagba ért az embereivel, az amalekiták betörtek a Negebre és Ciklagba. Kifosztották Ciklagot és lángba borították. Az asszonyokat és mindenkit, aki csak ott volt, apraját-nagyját foglyul ejtették. Nem öltek meg senkit, de magukkal vitték a foglyokat, aztán folytatták útjukat. Amikorra Dávid a városba ért embereivel, már égett, az asszonyokat, fiaikat és lányaikat meg elhurcolták fogságba. Erre Dávid és emberei hangos sírásban törtek ki, s addig sírtak, míg bele nem fáradtak. Dávid két feleségét, a jiszreeli Achinoamot és Abigailt, a kármeli Nabal feleségét is elhurcolták. Dávid nagy szorultságban volt, mert az emberek arról beszéltek, hogy megkövezik. Emberei ugyanis mind nagyon el voltak keseredve a fiaik és a lányaik miatt. De Dávid bátorságot merített az Úrból, Istenéből. Azt mondta Ebjatár papnak, Achimelech fiának: „Hozd ide nekem az efodot!” Ebjatár odavitte Dávidnak az efodot. Akkor Dávid megkérdezte az Úrtól: „Üldözőbe vegyem ezt a rablóbandát? Utolérem őket?” Ezt a választ kapta: „Vedd őket üldözőbe! Utoléred őket, és kiszabadítod a foglyokat.”  (1 Sám 30,1-8) 

(...) Így Dávid visszaszerzett mindent, amit az amalekiták elraboltak. A két feleségét is visszaszerezte Dávid. Nem hiányzott semmi sem a legkisebb dologtól a legnagyobbig, a zsákmánytól a fiaikig és lányaikig mindabból, amit elraboltak tőlük. Mindent visszaszerzett Dávid. Fogták a nyájakat meg a csordákat és előtte terelve őket így szóltak: „Lám, Dávid zsákmánya!” Dávid visszatért a kétszáz emberhez, akik túl fáradtak voltak ahhoz, hogy kövessék, s kiket otthagyott a Bezor-pataknál. Ezek Dávid elé mentek és a csapat elé, amely kísérte, és Dávid meg a csapat felé közeledve megkérdezték, hogy vannak. De a semmirekellő és rosszindulatú emberek azok közül, akik elmentek Dáviddal, szót emeltek, és azt mondták: „Mivel nem tartottak velünk, ne adjunk nekik semmit a zsákmányból, amelyet szereztünk. Csak a feleségét meg a gyerekeit kapja vissza mindenki. Vegyék őket, aztán menjenek.” Dávid azonban így szólt: „Ne tegyetek így, amikor az Úr megsegített minket: védelmezett és a hatalmunkba adta azt a rablóbandát, amely ellenünk támadt. Mit gondoltok ebben a dologban? Hiszen aki harcba száll, annak akkora a része, mint aki a málha mellett marad. Így hát egyforma részt kell kapniuk!” Ettől a naptól ezt törvénnyé és szokássá tette Izraelben mind a mai napig. Amikor Dávid Ciklagba ért, a zsákmányból egy részt elküldött Júdába, az öregeknek, a városaik sorrendjében ezzel az üzenettel: „Ezt kapjátok ajándékul az Úr ellenségeitől szerzett zsákmányból.” (Az öregeknek) Betulba, a Negebre, Rámába és Jattirba; Aroerbe, Szifmotba és Estemoába; Kármelbe, a jerachmeeliták városaiba és a keniták városaiba; Hormába, Bor-Asanba és Eterbe; Hebronba és minden helységbe, ahol Dávid megfordult az embereivel. (1 Sám 30,18-31)

Amikor a filiszteusok megtámadták Izrael fiait, Izrael fiai megfutamodtak a filiszteusok elől, és Gilboa hegyén mindenfelé elesettek hevertek. A filiszteusok közel férkőztek Saulhoz és fiaihoz, és megölték Jonatánt, Abinadabot és Malki-Suát, Saul fiait. Saul körül is tombolt a harc. Az íjászok célba vették és súlyosan megsebesítették. Ekkor meghagyta fegyverhordozójának: „Vond ki kardodat és szúrj le, különben jönnek ezek a körülmetéletlenek és elbánnak velem. Ám fegyverhordozója vonakodott. Erre Saul kihúzta kardját és beledőlt. Amikor fegyverhordozója látta, hogy Saul halott, ő is kardjába dőlt és meghalt mellette. Így ugyanazon a napon halt meg Saul, három fia és fegyverhordozója. Amikor Izrael fiai, akik a völgy másik oldalán voltak, látták, hogy megfutamodtak, s hogy Saul és fiai odavesztek, elhagyták városaikat és menekültek. Erre a filiszteusok mentek és betelepedtek oda. Amikor másnap a filiszteusok odamentek, hogy kifosszák az elesetteket, ott találták Sault és három fiát Gilboa hegyén elterülve. Levágták Saulnak a fejét, leszedték róla a fegyverzetét és körbeküldték a filiszteusok földjén, hogy így tudtukra adják bálványaiknak és a népnek az örömhírt. Fegyverzetét Asztarte templomában helyezték el, testét azonban kitűzték Bet-San falára. Amikor a gileádi Jábes lakói hírét vették, mit tettek a filiszteusok Saullal, fogta magát az összes fegyverforgatásra alkalmas férfi, egész éjszaka gyalogolt és elhozta Bet-San faláról Saulnak a holttestét, valamint a fiai holttestét, aztán Jábesbe vitték és ott elégették. Aztán fogták csontjaikat és eltemették a tamariszkusz alá Jábesben, és hét napon át böjtöltek. (1 Sám 31,1-13)

 

Budapest, 2020. március 15. 

Szerző: 

Imrik Zsófia