Átlátható Ószövetség II. - Izsák családja, Ézsau és Jákob története barokk festményeken

A szövevényes Ószövetség történeteit a vizualitás eszközével élve, barokk festményekkel illusztrálva szeretném láttatni, átláttatni. Negyvennégy művész 66 alkotása tárja elénk Izsák családjának történetét. Repüljünk hát gondolatban vissza a Krisztus előtti 2. évezredbe Kánaán földjére, kísérjük el Jákobot Paddan-Araamba, onnan Bételbe, s végül Efrátán keresztül Hebronba.

   

Ábrahám fia, Izsák Rebekkát vette feleségül, aki hosszas meddősége után két fiúgyermeket fogant. Az Úr így szólt hozzá: „Két nép van a méhedben, méhedből két törzs válik el: az egyik törzs legyőzi a másikat és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak.” (Ter 25,23) A gyermekek világrajöttek és cseperedtek. Izsák az elsőszülött Ézsaut szerette jobban, akit íjjal és nyillal a kezében láthatunk a családi képen, Rebekka pedig Jákobot.  A Jákobbal ábrázolt kutya a vándorok attribútuma és a hűség szimbóluma.

    

Rebekka csaláshoz folyamodott, mikor Jákobot az elsőszülöttségi jog megszerzésében támogatta. Nem volt nehéz dolga, hiszen a mezőről hazatérő éhes Ézsau – ahogy ez a Holland Iskola (17. sz.) ismeretlen alkotójának képén látható - egy tál ételért lemondott róla, holott az elsőszülöttnek járó atyai áldás az Istennel kötött szövetséget hagyományozta tovább, Kánaán birtoklásának és az utódok megsokasodásának ígéretével. Hendrick ter Brugghen (ca. 1627) képén Rebekka szó nélkül füleli fiai párbeszédét, miközben ételt szolgál fel a héttérben üldögélő Izsáknak, Matthias Stomer (1640) festményén pedig tanuként hallgatja a megkötött egyezséget.

    

Ézsau egy tál lencséért és kenyérért képes volt esküt tenni, és kezet rázni öccsével, ahogy ez Matthias Stomer (1640) másik képén, de Hendrick Martenszn Sorgh (17. sz.) és Jan Victors (1653) festményén is látható. Nem is érdemelte meg az elsőszülöttség jogával járó előnyöket, ha ily könnyen lemondott róla. 

    

Miután éhínség tört ki az országban, Izsák Gerárba ment, s az Úr utasítására a filiszteus Abimelek országában maradt. Mikor feleségét húgának nevezte, ugyanazt a cselt alkalmazta, mint egykor atyja, Ábrahám, félt ugyanis, hogy felesége szépsége miatt megölik. Miután Abimelek rájött az igazságra, felrótta neki tettét, mellyel egész népére veszedelmet hozott. Országát átok sújtotta volna, ha valaki közelített volna Rebekka felé, ezért hát megparancsolta, hogy senki se merjen erőszakoskodni a jövevényekkel. Izsákra áldott esztendő köszöntött Gerárban, százszorosan aratott és meggazdagodott, ahogy egykor atyja, Ábrahám, a filiszteusok azonban irigyelni kezdték jólétét, és betömték Ábrahám kútjait. Miután Abimelek országa elhagyására kérte, Izsák kiásatta a kutakat Gerár völgyében, majd továbbvonulva új forrást talált és új kutakat ásott. Mivel megkapta Isten áldását, Beersebában oltárt építtetett. Abimelek látta, hogy Izsák az Úr kedveltje, ezért eljött hozzá Gerárból, hogy szerződést kössenek. Az esküt követően Izsák szolgái újabb kutat ástak azon a helyen, melyet Sebuának neveztek, ezért kapta a hely a Beerseba nevet, melyet a mai napig is visel.

Izsák, kinek szeme látása idős korára már elhomályosult, magához hívatta elsőszülöttjét, Ézsaut, és így szólt hozzá: “Látod, hogy megöregedtem, halálom napját azonban nem tudom. Vedd azért vadászszerszámodat, a tegezt és az íjat, menj ki a mezőre, és ejts nekem vadat. Készítsd el ízletesen, ahogy szeretem. Hozd be nekem, majd megeszem, hogy a lelkem megáldjon, mielőtt meghalok.” (Ter 27,2-4)  Miközben Ézsau vadászni ment, Rebekka Jákobbal két szép kecskegidát vágatott és ízletesen elkészítette. Kedvelt fiát Ézsau legszebb ruhájába öltöztette, sima karját és nyakát pedig a kecskegidák bőrével fedte be. Mikor Jákob aggodalmaskodni kezdett, így szólt hozzá: “Az átok, ami neked szól, érjen engem.” (Ter 27,13)

  

Mikor Jákob bevitte atyjának a kecskegidákból elkészített ételt, az megtapogatta, s bár ugyan hangja Jákobra emlékeztette, szőrös karja elhitette vele, hogy Ézsau áll előtte.

  

Mikor fia megcsókolta, s megérezte Ézsau ruhájának illatát, megáldotta őt. Govert Flinck (1635, 1638), Matthias Stomer (17. sz.), Luca Giordano (1654) és  Abraham van Dijck (1650-80) is az áldás pillanatát ábrázolta, mikor  a homályos látású idős Izsák szájából a következő hangzik el:

  

“Lám fiam illata olyan, mint a termékeny föld illata, amit az Úr megáldott. Isten adjon neked az ég harmatából és a föld kövérségéből búzát és bort bőségben. Népek szolgáljanak neked és nemzetek hódoljanak előtted. Légy ura testvéreidnek, s hajoljanak meg előtted anyád fiai. Legyen átkozott, aki átkoz, és áldott, aki áld téged.” (Ter 27,27-29) A legtöbb képen Rebekka Jákob mellett áll, Nicolas-Guy Brenet (1768) festményén azonban a sátor ajtajából figyeli a történteket, Ézsau érkezése miatt sürgető tekintettel.

  

Bartolomé Esteban Murillo (1665-70) festményén Ézsau alakja is feltűnik, aki a ház felé közeledik. Egy szolgálónő korsóval a kezében sietős léptekkel fordul a ház bejárata felé, talán hogy hírt vigyen Rebekkának elsőszülöttje érkezéséről. Gerrit Willemsz Horst (1652 előtt) az ajtón bepillantó szolgálónővel valószínűleg Ézsau érkezését akarja jelezni.

  

Jan Victors (17. sz.) és Gerbrand van denn Eeckhout (17. sz.) képén Ézsau mit sem sejtve lép be az ajtón megkötözött zsákmányával kezében.

  

Jean Baptiste Jouvenet (1692) képét nézve nehéz eldönteni, hogy az ajtón belépő Ézsau szembesült-e már a történtekkel, vagy még pont eltakarja családját szeme elől az ajtó. A Jákobot védelmező Rebekka az ajtó nyílását hallva oldalra fordítja fejét, miközben Izsák szájából az áldás utolsó szavai hangzanak el. Jacob Assereto (1649 előtt) ábrázolása mintha eltérne a Szentírás pontos szövegétől. Ézsau néma szomorúsággal figyeli, amint Izsák Jákob karját tapintva áldást mond. Jákob rémülten pillant anyjára, ki némán csitítja. Nem valószínű, hogy Ézsau némán tűrte volna áldása elorozását, hiszen vad és erőszakos természetű volt. A Biblia szerint sírva is fakadt, miután atyja áldásáért könyörgött, de az nem oszthatott ki többet. Ekkor atyja így szólt hozzá:“Nézd, lakóhelyed messze lesz a termékeny földtől és messze az ég harmatától. Kardodból kell élned és testvérednek kell szolgálnod. De ha rugdalódzol, lerázod igáját magadról.” (Ter 27,39-40)

Ézsau éppúgy meggyűlölte Jákobot, ahogy Káin Ábelt, s testvére meggyilkolását tervezte. Rebekka ezért figyelmeztette Jákobot, és testvéréhez, Lábánhoz küldte Háránba. Izsák a következő szavakkal engedte útjára Jákobot: “Ne végy magadnak feleséget Kánaán leányai közül. Kelj útra és menj Paddan-Aramba, Betuelnek, anyád atyjának házába és onnan vegyél feleséget magadnak, Lábánnak, anyád testvérének leányai közül! A mindenható Isten áldjon meg, tegyen termékennyé, sokasítson meg, hogy a népek sokaságává légy! Adja neked Ábrahám áldását, neked és veled együtt utódaidnak, hogy az idegen földet, amelyet Isten Ábrahámnak adott, sajátodul megkapjad.” (Ter 28,1-4) Ezt hallván Ézsau, aki hettita feleségeivel már igen elszomorította szüleit, újabb feleséget vett Jehudit és Bászma mellé, Machalatot, Izmaelnek, Ábrahám fiának leányát, Nebajot testvérét.

  

Claude Lorrain (1677) a rá jellemző madártávlatból vetíti elénk a tájat, melyen a  Hárán felé vándorló Jákob keresztülhalad. Mikor a nap leszállt, Jákob megpihent egy helyen, majd fejét egy lapos kőre hajtva álmot látott: egy égigérő létrán angyalok közlekedtek fel és alá. Jusepe de Ribera (1639) festményén az alvó Jákob feje felett meleg fény rajzolja ki gondolatainak az éggel való kapcsolatát.

Így szólt hozzá az Úr álmában, akit Ferdinand Bol (1642) angyalszárnyakkal jelenített meg: “Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsák Istene. A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Nemzetséged olyan lesz, mint a Föld homokja, ki kell terjesztened nyugatra és keletre, északra és délre, általad és utódaid által nyer áldást a föld minden népe.  Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy, és visszavezetlek erre a földre. Nem hagylak el, amíg véghez nem viszem, amit megígértem neked.” (Ter 28,13-15)

  

A sziléziai Rembrandt néven elhíresült Michael Willmann (ca. 1691) képén az anyagtalanul áttetsző fény-lajtorja az égbe vezeti a tekintetet. A létra lábánál fekvő Jákob alakja szinte elveszik a nagy képtér festett erdejében. Zászkaliczky Zsuzsanna Elhívástörténetek a képzőművészetben című írásában így elemzi a képet: “Teljesen természetes, hogy a vándor víz mellett üt tábort, ám a víznek rendkívül gazdag jelentése is van: mint ősanyag, az élet nélkülözhetetlen kelléke, Isten hatalmát (Zsolt 77,17) és szerető gondoskodását (Zsolt 23,2) hirdeti. Megtisztító ereje a zsidó rituálékban is jelen van már. Vándorunk mellett alszik a mindenkori vándorok attribútuma, egy kutya. Jákob esetében nem pusztán az emberi hűségnek mint erénynek, hanem az Isten iránti hűségnek is megtestesítője. A kép bal középterében egy eltört oszlopot látunk. Az oszlop kozmikus jelkép, Isten hatalmát és ítéletét fejezi ki az Ószövetségben. Az eltört oszlop - ebben az esetben - a mindenkori ledöntött bálványokra utal, arra, amit Isten - később Mózesnek, de itt - Jákobnak éppen ebben a történetben is mond: “Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak istene, és Izsáknak istene!” (…) Miért állt melléje, ha Jákob csalt? Mert legbensőbb indítékai szerint ítél, és nem a cselekedet szerint. Jelleme még nem volt méltó az áldásra, a büntetést, a száműzetést vállalnia kellett, de segítséget adott Jákob jellemének fejlődéséhez, igazzá válásához: a létra megmászásához, a felfelé vezető út megtételéhez.”[1]

  

Michael Willmann (1691) egy másik képet is festett erről a támáról, melynek hosszúkás formája az angyalok közvetítő szerepét, ég és föld összeköttetését hangsúlyozza. Domenico Fetti (1613-14) festményén szinte alig látszik a létra, az alvó Jákob feje felett megnyílt ég kapuján egymással kommunikáló angyalok sora reppen át. Bartolomé Esteban Murillo (1665) gyermekábrázatú fürge angyalkái frontálisan megfestett létrán járnak-kelnek, miközben az alvó Jákobot figyelik.

  

Jacques Stella (1650) apokaliptikusnak tűnő festményén tűzcsóvaszerű útvonal köti össze az eget és a földet, az út tetején ülő Atyaistent és a kövön alvó Jákobot.  Giovanni Battista Tiepolo (18. sz.) képén pedig nem is létrán, hanem lépcsőn közlekednek az angyalok, úgy, “mint a folyamközi piramisok, a zikkuratok lépcsőin a papok”[2].

Jákob megjelölte másnap a helyet, ahol megnyílt előtte az ég kapuja, a feje alatti követ pedig emlékkőnek állította fel, olajat öntött rá és Bételnek nevezte. Megígérte, hogyha egészségben tér vissza atyja házába, ez a kő Isten háza lesz, ő pedig hűséges tizedet ad mindenéből.

  

Kelet országába érve egy kutat látott, mely körül háráni pásztorok tartózkodtak nyájaikkal. Nemsokára Ráchel is megérkezett atyja nyájával, be is mutatták Jákobnak. Luca Giordano (17. sz.) képén Ráchel a kúton ül, mikor kezet fog apja nővérének fiával. Az első találkozás pillanatait örökítette meg Mola Pier Francesco (17. sz.) is, Ráchel Jákobot hallgatja.

  

  

Louis Gauffier (18. sz.) két nőalakot hangsúlyoz, Ráchelt és nővérét, Leát, utalva rá, hogy Jákob életében mindketten szerepet kapnak a továbbiakban. Nicola Grassi (18.sz.) ábrázolásán Jákob elhengeríti a kút nyílását lezáró követ, majd ahogy az Francisco Antolinez y Sarabiaa (1670) festményén látható, Lábán juhainak itatásához vizet merít belőle. Ezen a képen is feltűnik Lea, aki hátat fordít a kútnál álló Ráchelnek és Jákobnak. Miután Jákob megitatta Lábánnak juhait, megcsókolta Ráchelt és sírvafakadt. A Spanyol Iskola 17. századi mestere örökítette meg a meghitt pillanatot. Jákob elbeszélte, hogy ő atyja testvérének fia, mire Rebekka hírt vitt Háránba, ahonnan Lábán Jákob elé sietett, s egy hónapig magánál tartotta.

  

Claude Lorrain (1666, 17. sz.) tájképeinek egyikén Jákob találkozását látjuk Ráchellel és Leával, a másik képen Lábán fogadja őt lányai között. Jákob Lábán szolgálatába állt, hét esztendőt dolgozott, hogy aztán feleségül vehesse Ráchelt, akit ki is kért, s nagy ünnepi lakomát rendeztek. Este azonban Lábán idősebbik lányát, a kevésbé tetszetős Leát vitte be hozzá s Jákob vele hált. Másnap mikor fény derült az igazságra, számonkérte apósától tettét. Lábán felszólította, hogy töltse ki Leával a mennyegzős hetet, nem szokás ugyanis a fiatalabbat előbb férjhezadni, mint az idősebbet. Újabb hét év szolgálatért Ráchelt is neki ígérte.

  

Hendrick Jansz ter Brugghen (1628) kétszer is megfestette a nászéjszaka másnapján történt szóváltást. Jákob mindkét képen az asztal mellett álló szomorkás Ráchelre mutat, miközben a háttérben Lea kukucskáló alakja tűnik fel. Nicolas Vleughels (1737 előtt), aki a szabad ég alatt ábrázolta a jelenetet, sokkal érzelemgazdagabb kifejezésmóddal élt: Jákob gesztusai alapján itt tűnik a legindulatosabbnak, miközben Lea a háta mögött zokog, Ráchel szája pedig enyhe mosolyra húzódik.

  

Hét esztendő múlva Lábán feleségül adta hozzá Ráchelt is, így Jákob már két asszonnyal élt együtt. Mivel a széparcú, csinos Ráchelt jobban szerette, az Úr Lea méhét nyitotta meg, Ráchel pedig meddő maradt. Lea négy fiút (Ruben, Simeon, Lévi, Júda) szült egymás után, Ráchel pedig féltékenyen követelőzött férjénél. A férfi dühösen így válaszolt neki:  “Talán helyettese vagyok Istennek, aki megtagadta tőled a gyermekáldást?” (Ter 30,2) Ráchel ezért Bilha nevű szolgálóját küldte be hozzá, hogy gyermeket foganjon, s azt az ő térdén szülje meg. Így lett Jákob harmadik felesége Bilha, aki szült is Jákobnak két fiút (Dán, Naftalin). Lea is féltékenykedni kezdett, s ő is beküldte szolgálóját Jákobhoz, így Szilpától is született két fiúgyermeke (Gád, Áser), s Jákob most már negyedszer is megnősült, két felesége mellett két mellékfeleséget tartott. Arnold Houbraken (1700) festményén az a jelenet látható, mikor Ruben, Lea fia mandragórát talált a mezőn, egy olyan növényt, melyről Keleten úgy tartják, hathatós a meddőség ellen. Ráchel kérni szeretett volna a mandragórából, Lea azonban neheztelt rá, amiért elvette tőle férjét, így nem akart adni belőle. Ráchel az éjjelre átengedte neki Jákobot a mandragóráért cserébe, aminek következtében Lea újból fogant, s életet adott egy ötödik fiúnak (Isszachár), majd egy hatodiknak (Zebulun) végül egy leánynak (Dina). Isten végre megemlékezett Ráchelről is, megnyitotta méhét. “Isten elvette gyalázatomat”- mondta, mikor megszülte gyermekét és a József nevet adta neki.

  

Miután Ráchel megszülte Józsefet, Jákob kikérte családját Lábántól, hogy hazatérhessen velük Kánaánba. Lábán tudta, hogy őmaga Jákob szolgálata idején gazdagodott meg, Isten miatta áldotta meg, így rákérdezett: “Mit adjak neked?” Jákob így felelt: „Ne adj semmit, hanem fogadd el a következő indítványt, s akkor ismét legeltetem nyájadat. Ma végigmegyek juhaid és kecskéid között. A bárányok közül különíts el minden sötét színű állatot, a kecskék közül pedig minden csíkosat és foltosat: ez az én bérem. A jövőben ebben mutatkozik meg becsületességem: Ha jössz és bérem után nézel, akkor ami a kecskék között nem csíkos és foltos és a bárányok között nem sötét színű, azt mind úgy kell tekinteni, mint amit tőlem loptak.” (Ter 30,31-33) Lábán így is cselekedett, elkülönítette az állatokat három nap járásnyi távolságra, ahogy Jean II Restout (1737 előtt) és Nicola Grassi (18. sz.) ábrázolásán is látható, Jákob pedig legeltette Lábán juhait és kecskéit.

  

A következő furfangot eszelte ki: csíkos vesszők előtt hágatta meg az állatokat, hogy a fogantatásuk pillanataiban látottak nyoma megmaradjon az újszülötteken. A csíkos vesszőket az ivóvájú elé helyezte, így az ivás közben párosodó állatok csíkos, pettyes és foltos kicsinyeket ellettek. Külön nyájakat állított össze magának, de mindig csak az erősebb állatok üzekedésekor helyezte oda a vesszőket. Így gazdagodott meg Jákob, hiszen ha Lábán azt mondta, a pettyes állat legyen Jákob bére, akkor az egész nyáj pettyeseket ellett, ha azt mondta, hogy a csíkos, akkor a nyáj csíkos kicsinyeket ellett. Így vette el Isten az állatokat Lábántól és adta Jákobnak. Bartolomé Esteban Murillo (17. sz.) képén Jákob épp az ivóvájú elé helyezi a csíkos vesszőket, mint ahogy Nicola Grassi (18. sz.) festményén is, ahol négy asszonya veszi körül gyermekeivel. Ráchel és Lea alakja könnyen megkülönböztethető Bilha és Szilpa alakjától. Ráchel áll előtte karján a kis Józseffel, hiszen Jákob őt szerette legjobban, míg Lea a háttérben marad, másodfeleségei pedig két oldalt láthatók.

  

Egy idő után Jákob észrevette, hogy Lábán nem olyan érzelmeket táplál iránta, mint korábban, és Lábán fiai is neheztelnek rá. Isten angyala álmában szólította:  Jákob! „Emeld föl a szemed és lásd, hogy minden kos, amely a te bárányaidat űzi, csíkos, pettyes és foltos. Én ugyanis mindent láttam, amit Lábán veled tett. Az Isten vagyok Bételből, ahol te fölkentél egy emlékkövet és fogadalmat tettél nekem. Kelj föl tehát, hagyd el ezt az országot és térj vissza rokonságod földjére.” (Ter 31,12-13) Jusepe de Ribera (17. sz.) képein Jákob mintha az Úr angyalának szavait hallgatná, tekintetét felemeli, egy pontba mered, a második képen le is térdel.

  

Jákob hát tevékre ültette gyermekeit és feleségeit, fogta állatait, vagyonát és megtévesztve Lábánt, fölkerekedett hogy a Gileád-hegynek vegye az irányt. Charles Joseph Natoire (1732) képén Jákob Ráchelt invitálja az indulásra, Giovanni Benedetto Castiglione (1632) képén pedig már a menekülő család látható.

  

Szökéséről Lábán csak harmadnap értesült, üldözőbe is vette, s a Gileád-hegynél érte utol. Isten óvva intette álmában, nehogy vejéhez szóljon, ő mégis számonkérte a titkos szökést, sőt bálványszobrainak eltűnését is. Jákob így felelt neki: „Igen, féltem. Gondoltam, hogy elveheted tőlem lányaidat. Akinél azonban isteneidet megtalálod, az ne maradjon életben. Kutasd fel rokonaid jelenlétében, ami tőled nálam van és vedd magadhoz.” (Ter 31,31-32) Jákob nem tudta, hogy Ráchel tulajdonította el a bálványszobrokat. Lábán ezért átkutatta rokonai sátrait, de semmit sem talált náluk, hiszen Ráchel a teve nyergébe tette és ráült. Laurent de la Hire (1647) képén Lábán Jákob csomagjait ellenőrzi, Pietro da Cortona (17. sz.) képén pedig úgy pillant Lea a letakart nyergen ülő Ráchelre, mint aki gyanút fogott.

  

Miután Lábán átkutatta Jákob, Lea és a két másik asszony sátrát is, a földön ülő Ráchelhez fordult, ahogy ez Pedro de Orrente (17. sz.) képén is látható. Giovanni Battista Tiepolo (18. sz.) pontosan azt a pillanatot ábrázolta, mikor Ráchel így szólt apjához: „Ne haragudj rám, uram, nem állhatok fel előtted, mert asszonyi bajom van.” (Ter 31,35) Tudta jól, ha apja fel is fedezi a szobrokat, nem nyúlhat többé hozzá, hiszen egy havibajos nő tisztátalannak számított, s amihez hozzáért, az tisztátalanná vált.

Jákob így panaszkodott Lábánnak: “Húsz évig maradtam házadban, tizennégy évig szolgáltam két lányodért, hat évig juhodért, kecskédért, és tízszer változtattad meg béremet. Ha nem lett volna velem atyám Istene, Ábrahám Istene, Izsák rokonsága, bizonyára üres kézzel engedtél volna el. De Isten látta nyomorúságomat és kezem fáradozását, s az elmúlt éjjel döntött.” (Ter 31,38-42) Mire Lábán így felelt: „A lányok az én lányaim, a gyermekek az én gyermekeim, a juh, a kecske az én jószágom, és minden, amit itt látsz, az enyém. De mit tehetek ma lányaimért vagy gyermekeimért, akiket ők szültek? Tehát gyere, kössünk szövetséget, én és te… Ez legyen a tanú köztem és közted.” (Ter 31,43-44) Emlékkövet állítottak és szövetséget kötöttek.  Kőrakást építettek, amin aztán lakomát tartottak és ígéretet tettek róla, hogy egyikük sem közeledik a másik felé rossz szándékkal, s nem lépi át a kőrakással jelzett terület határát. Ciro Ferri (17. sz.) a kiengesztelődés és szövetségkötés mozzanatát tárja elénk, a két férfi a kőrakáson leölt áldozati állat felett ráz kezet.

Másnap Lábán megcsókolta lányait és unokáit, búcsút vett tőlük, majd visszatért lakóhelyére. Jákob is továbbindult, s mivel Isten angyalaival találkozott útközben, a helyet Machanajimnak, “Isten táborának” nevezte. Előkészült Ézsauval való találkozására, megüzente neki érkezését, mire Ézsau 400 emberrel indult elébe. Jákob megijedt, ezért nyájakat különített el maga előtt testvéri ajándékul a barátságos fogadtatás érdekében. A találkozás előtti éjszaka feleségeit és gyermekeit a folyó túloldalára vezette, őmaga pedig egyedül maradt és hajnalig küzdött valakivel. Mikor az idegen látta, hogy nem tudja legyőzni, úgy megérintette csípőjét, hogy az kificamodott, közben pedig így szólt: „Engedj el, mert közeledik a virradat!” De ő így felelt: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz.” Az megkérdezte: „Hogy hívnak?” „Jákobnak” – felelte. Az folytatta: „Ezentúl ne Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel Istennel szemben erősnek bizonyultál és emberek fölött fogsz győzni.” Jákob erre megkérdezte és ezt mondta: „Nyilvánítsd ki előttem nevedet!” Az így válaszolt: „Miért kérdezed a nevemet?” –, s megáldotta. Jákob elnevezte a helyet Penuelnek, mert – úgymond – „színről színre láttam Istent, és életben maradtam.” (Ter 32,27-31) Így vívta meg csatáját, lelki harcát Jákob az Úr angyalával.

  

Az ifjabb Frans Francken (17. sz.) képének hátterében a gázlón átvezetett család látható, miközben az előtérben Jákob az angyallal küzd. A küzdelem egyfajta összeölelkezés, kapaszkodás is, kifejezve, hogy Ézsauval szemben elkövetett bűne miatti önmarcangolásából egyedül Isten szabadíthatja meg.

  

Luca Giordano (17. sz., 1694) képein egyenrangú feleket látunk, Bartholomeus Breenbergh (1639) és Rembrandt Harmensz van Rijn (ca. 1659-60) képein azonban az angyal lábával nyomja le Jákob bal csípőjét, fölékerekedik és megtöri akaratát. 

  

Mikor aztán Jákob megpillantotta Ézsaut 400 emberével, hétszer hajolt meg előtte. “Ézsau eléje sietett, megölelte, nyakába borult és sírt. Azután fölnézett, és látta az asszonyokat meg a gyerekeket, és megkérdezte: „Kik ezek veled?” „Ezek a gyermekeim – válaszolta –, akikkel Isten megajándékozta szolgádat.” (Ter 33,4-5) Sorra meghajoltak előtte feleségei és gyermekei is, Ézsau pedig, akit Jákob urának nevezett, elfogadta öccse elébeküldött ajándékait, de csak mert az ragaszkodott hozzá.

Peter Paul Rubens (17. sz.), Raffaellino Bottala (1636-1641) és Simon de Vos (1641) festménye is az örömteli találkozásról tudósítanak. Ézsau és Jákob kiengesztelődtek egymással s békésen váltak el. Ézsau visszatért Szeirbe, Jákob pedig Kánaán földjére ment, ahol Szichem városa mellett vert táborában oltárt építtetett, és elnevezte El-nek, Izrael Istenének.

Szichemnek, a vidék fejedelmének nagyon megtetszett Jákob egyetlen leánya, Dina, akit Lea szült. Egy nap, mikor a vidék lányainak meglátogatására indult, Szichem elfogta és erőszakot követett el rajta. Mivel azonban szerette, elküldte apját, Hámort Jákobhoz, hogy feleségül kérje tőle. Dina tíz fiútestvére nagyon megharagudott, amiért Dinát megbecstelenítette, hiszen ezzel Izrael ellen követett el gyalázatot. Kegyelmet csak úgy találhatott szemükben, ha körülmetélkedett egész népével együtt, s a  megállapodás szerint ettől fogva feleségül vehették egymás lányait. Hiába tett eleget Szichem és egész férfinépe a kérésnek, harmadnap, mikor seblázban feküdtek, Simeon és Lévi, Dina testvérei kardot ragadtak, és bosszúból megöltek minden férfit, köztük Szichemet és Hámort is. Rendbontás a későbbiekben is történt még: Jákob Leától született elsőszülött fia, Ruben bement apja mellékfeleségéhez, Bilhához, és vele hált.

Isten Bételbe küldte Jákobot. Így szólt hozzá:  „Kelj útra, menj föl Bételbe és maradj ott! Építs ott oltárt Istennek, aki megjelent neked, amikor menekültél bátyád, Ézsau elől.” (Ter 35,1) Jákob ezután népét tisztálkodásra szólította fel, majd bálványszobraik átadására kötelezte őket. Sebastian Bourdon (17. sz.) képein Jákob az előkerült bálványok elásatásán fáradozik egy nagy tölgyfa alatt, az eltört oszlop a bálványok ledöntésére utal.

  

Bételbe érve Jákob oltárt építtetett, majd eltemette egy tölgyfa alá Rebekka dajkáját, Debórát. Isten újból megjelent neki és a következő szavakkal áldotta meg: „A te neved Jákob, de ne hívjanak többé Jákobnak, hanem Izrael legyen a neved.” Így az Izrael nevet adta neki. Isten tovább beszélt hozzá: „Én vagyok a magasságbeli Isten. Légy termékeny és szaporodj. Nép, sőt népek sokasága fog tőled származni, és királyok erednek véredből. A földet, amelyet Ábrahámnak és Izsáknak adtam, neked adom, s utánad leszármazottaidnak adom ezt a földet.” (Ter 35,10-12)

  

Miután továbbindult, Efráta közelében Ráchel vajúdni kezdett, s nagy szenvedés közepette világra hozta második fiát, Benonit, akit Jákob Benjaminnak nevezett el. Az átok azonban beteljesedett, amit Jákob Lábán istenszobrainak elrablójára mondott, így  Ráchel belehalt a szülésbe. Jákob Efrátában, a Betlehem felé vezető úton temette el. Azt veszítette el, akit a legjobban szeretett. Francesco Furini (17. sz.) képe és Domenico Chiesura Giambattino Cignaroli (18. sz.) után készített 19. századi másolata is a születés és halál misztrériumát tárja elénk, egy lélek érkezését és egy másik távozását.

Jákob megélhette még a találkozást idős apjával, aki 180. életévét  is betöltötte, mikor meghalt. Miután fiai eltemették Hebronban, Ézsau Szeirben telepedett le, Jákob pedig Kánaán földjén maradt.

 


[1] Zászkaliczky Zsuzsanna: Elhívástörténetek a képzőművészetben. Magyarországi Evangélikus Egyház Gyülekezeti és Missziós Osztály, 2015. (Interneten: http://mek.oszk.hu/14800/14832/14832.pdf, 2016. 06.31.)

[2] Tótfalusi István: Kalauz a Bibliához. Ószövetség. Budapest, 1991. (Interneten: http://mek.oszk.hu/12600/12635/12635.pdf, 2016.05.31.)

 

Szerző: 

Imrik Zsófia