A Torinói lepelbe írt keresztút

A késő középkorban és az újkor elején számtalan művész megpróbálta a Torinói halotti leplen látható Megfeszített képét pontosan lemásolni, de félig sem megnyugtató eredménnyel. A legzseniálisabb művészek sem gondolták azt - amit a fényképezés feltalálása óta tudunk - hogy a leplen látható testlenyomat egy fotográfiai negatív, vagyis a Lepelről készített fényképek fotónegatívja láttatja a pozitív képet. Eredetiségét sokáig megkérdőjelezték az 1988-ban végzett C14-es szénizotópos kormeghatározás  eredményei miatt, mígnem a lepel 2003-as restaurálása során kiderült, hogy a korábban vizsgált minták mindegyikét egy tűzeset utáni középkori kiegészítésből vették.

        A fotók forrása: http://www1.cbn.com/cbnnews/cwn/2018/april/the-precise-image-of-what-jes...

A Torinói lepelről leolvasható információk alapján bírósági orvosszakértők pontosan rekonstruálni tudják, hogy Jézus Krisztus hogyan szenvedett, és hogyan halt meg. A Fájdalmak emberének háromdimenziós rekonstrukcióján több tudományterületről kikerülő szakembergárda dolgozott. 2018. márciusában mutatták be Padovában Sergio Rodella szobrászművész alkotását. 

A

"Shroud of Turin Research Projekts" (STURP) tudósainak 1978-as vizsgálatai alapján a Leplen látható negatív képmás nem tartalmaz festékanyagot. "A test képe csupán a lenvászon természetes elszíneződéséből jött létre, elsárgulásból, mely a rostok legfelső rétegére korlátozódik. Az egyetlen valószerű magyarázat az, hogy a képet valamilyen nagyerejű sugárzás égethette bele a lenvászonba." A vérfoltok elhelyezkedése világosan dokumentálja az evangéliumokban leírt bántalmazásokat, melyek csak a Názáreti Jézusra illenek rá. Ő az egyetlen zsidó férfi, akiről tudjuk, hogy keresztrefeszítése előtt brutálisan megostorozták, töviskoronával csúfolták meg, a kereszthalálának beálltáról pedig lándzsadöféssel bizonyosodtak meg. 

Keresztútja már a Getszemáni-kertben elkezdődött, ahol Jézus az elfogatását várta." “Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre” (Lk 22,43-44). Ami úgy hangzik, mint egy szép metafora, az a haematohidrosisnak nevezett ritka orvosi jelenség. Szélsőséges stressz hatására és erős félelemtől lehetséges, hogy a verítékkel együtt vörösvérsejtek is kilépnek. Több orvos, többek között Dr. Ryland Whitaker, Dr. Frederick Zugibe és Dr. A. LeBec leírta ezt a jelenséget. J.H. Pooley a szélsőséges helyzetekben bekövetkező “vérrel verítékezés” három dokumentált esetéről számol be: egy halálraítéltnél a kivégzése előtt, egy nőnél megerőszakolása közben, és egy tengerésznél nagy viharban. Minden esetben nagy pszichikai feszültség, úgynevezett “pánikroham” okozta a véredények megnyílását a fejen. Ez döbbenetesen mutatja, hogy Jézus, aki valóságos ember és valóságos Isten, mennyire szenvedett a rá váró szenvedés tudatától, és mennyire küzdött vele, mielőtt késznek bizonyult elfogadni és kiinni a szenvedés kelyhét. Azt is megsejteti, mennyire kimerült volt már, amikor a poroszlók az éjszaka sötétjében megjelentek, hogy elfogják." -írja Michael Hesemann egyháztörténész Stigmata című könyvének 7. fejezetében. Az alábbiakban ugyanebből a fejezetből idézek. (Forrás: Michael Hesemann: Stigmata. Akik Krisztus sebhelyeit viselik, Szent István Társulat, Budapest, 2016)

 

A LEPELRŐL LEOLVASHATÓ BÁNTALMAZÁSOK

1. ÜTLEGELÉS: A Leplen a bal járomcsont erősebben rajzolódik ki, mint a jobb, vagyis Jézus jobb arcfele és jobb szeme erősen megdagadt az ütések következtében.

Az evangéliumok is szólnak erről: Kaifás palotájában “a szolgák is arcul verték.” (Mk 14,65; vö. Mt 26,67-68; Lk 22,63-65; Jn 18,22).

2. KORBÁCSOLÁS: A torinói halotti leplen világosan felismerhetők az ostorozás ütötte sebek. 

"A halotti leplen látható nyomok kerek formája világosan utal arra, hogy a “taxillinek” nevezett,  ólomgolyókkal felszerelt ostoroktól származnak. A római lepelkutató, Mons. Giulio Ricci “mintegy 120” sebet számlált meg, melyek egyértelműen hármas ostorcsapásokból származtak. Az eszköz fanyélre erősített három bőrszíjból állt, melyek végén ólomból öntött, súlyzó formájú fémgolyók voltak. tehát nagyon lehetséges, hogy Jézus “csak” 39 csapást kapott, melyek 117 sebet hagytak maguk után. A zsidóknál az ostorcsapások száma korlátozott volt:  a mózesi törvény szerint nem haladhatta meg az “egy híján negyvenet” (MtTörv 25,3), amit a rómaiak kifejezetten tiszteletben tartottak. A sebek kettős iránya azt bizonyítja, hogy az ostorozást két hóhér végezte. Hogy ferdén helyezkednek el, de függőlegesen véreztek, arra enged következtetni, hogy az elítéltet görnyedt tartásban ostorozták. A sebek egyformasága a lapockákon erre a testhelyzetre utalnak.

Ezután egész teste, “mint egy leprás teste”, vérzett és széttépett volt. A súlyos sebek és az erős fájdalom traumatikus sokkot okozott, a vérnyomás leesett, s közben a nagy vérveszteség, az esetleges hányás, a sebláz és az erős verítékezés Isten Fia végletes elgyengüléséhez vezetett. A hasra és a mellkasra mért ütések a tüdőben folyadékfelgyülemlést okoztak, mely a következő órákban megnehezítette a légzést. Állapota már ekkor életveszélyes volt.

Ricci arra is utalt, hogy a véralvadással kezdődő természetes gyógyulási folyamatot megszakították. Közvetlenül az ostorozás után Jézusnak fel kellett vennie a ruháit. De amikor a megfeszítéskor levetkőztették, a ruhához tapadt sebek mind újra fölszakadtak."

3. TÖVISEK SZÚRÁSA: Az egész tarkót, éppúgy, mint a homlokot, arteriovénás jellegű vérnyomok borítják, melyek mély szúrt sebekből származnak.

"A torinói halotti leplen látható vérnyomokból arra következtethetünk, hogy Jézus valójában “süvegkoronát” viselt. A tövises ágakat valószínűleg nádabroncs tartotta össze. Mivel az emberi fej bőrében sok véredény van, el kell fogadnunk, hogy a – valószínűsíthetően Ziziphus spina Christi növény típusú – hegyes tövisek erősen vérző sebeket okoztak. Jézus haja a vértől egészen össze volt ragadva, amikor a halotti lepelbe takarták."

I. kép: A Torinoi leplen kirajzolódó testlenyomat egy negatív kép, melyet nagy erejű sugárzás égethetett a szövetbe. II. kép: A sebek rekonstrukciós rajza: A leplen felismerhetőek az ostorozás ütötte sebek, a töviskorona által okozott sebek, az átszegezett kéztő és lábfej vérfoltjai, valamint a lándzsával döfött oldalseb vérfoltja. III. kép: A Lepelről készített fényképek negatívja láttatja a pozitív képet. IV. kép: A Lepel alapján rekonstruált testhelyzet és a sebek elhelyezkedése

4. TERHELÉS A KERESZTGERENDÁVAL: A torinói leplen látható hátlenyomat két súlyos zúzódást mutat a bal lapocka és a jobb váll területén. A keresztgerenda éppen itt feküdt az elítélt vállán. A gerenda lenyomata ferde, valószínűleg azért, mert a patibulum bal oldalát Jézus bal bokájához kötötték.

"A legtöbb ábrázoláson azt látjuk, hogy Jézus a teljes, súlyos keresztet viszi a kivégzés helyére, közben többször elesik. “Nincs az az ember, aki miután épp átszenvedte a véres ostorozást, fizikailag olyan állapotban lehetne, hogy a teljes keresztet a vesztőhelyre vigye. Jézus esetében a Pilátus Praetoriumától 600 méterre lévő Golgota dombjára. A legalább 2,5 méter magas kereszt súlya 100 kg körüli lenne.

Csak most válik világossá, hogy az evangéliumokban miért mondják kifejezetten Jézusról, hogy “hordozta” és nem “húzta” vagy “vonszolta” a keresztjét. Jézus vállára a patibulumot (a kereszt vízszintes gerendáját) tették. Egy római kereszt ugyanis két részből állt: a “stipesből”(kereszttörzsből), mely a vesztőhelyen a földbe vagy a sziklába volt állítva, és “patibulumból” (a keresztgerendából.)

A rómaiaknál az volt a szokás, hogy több gonosztevőt egymáshoz kötöttek, és csoportosan hajszolták őket a vesztőhelyre. Az elítélt patibulumának egyik oldalához kötelet kötöttek, amelyet a mögötte jövő elítélt bokájához is hozzákötötték. E kötélnek az volt a rendeltetése, hogy együtt tartsa a megfeszítendők csoportját, illetve, hogy az imbolygó botladozás, elesések és fölkelések nevetségessé tegyék őket."

5. ELESÉSEK:   Arcának bal oldalán látható zúzódások az első arcra eséséből, az orrcsont törése egy második esésből eredhet, míg a harmadik elesést talán a térdével tudta felfogni.

"A térd zúzódása és a törött orr a keresztúton jött létre, amit Jézus három eleséséről szóló, Assisi Ferenc által bevezetett vagy fölélesztett hagyomány is megerősít. A lepelkutató és pap, Mons. Giulio Ricci a vászon-képmás leletei alapján már 1971-ben három eleséses keresztutat rekonstruált, és az elesések okát egy megfeszítési folyamat imitálásával vizsgálta. Mint már említettük, a megostorozás nagyon legyengítette Jézust, de hosszú ruhája is, mely beleragadt a vérző sebekbe, korlátozta a mozgásban. A három “cruciarii-t” ostorokkal hajtották a vesztőhelyre, miközben veszedelmesen imbolyogtak vállukon a körülbelül 1,8 méter hosszú és 35 kg súlyú keresztgerendával, hullámokban mozogtak, és kölcsönösen ide-oda rángatták egymást. Közben Jézus kereszterendáját is előrerántották, amitől elvesztette egyensúlyát. Mivel keze a patibulumhoz volt kötve, az elesését nem tudta hárítani, így arccal az utca kövezetére bukott.

1978-ban a geológus házaspár, Roger és Marty Gilbert mikroszkópos vizsgálatával utcai por maradványait találta meg a leplen a véres saroknak és a nyilvánvalóan eltört orrnak megfelelő helyen. Erősebb nagyításnál kiderült, hogy apró, rombusz alakú, aragonite kristályokról van szó. Ez egy olyan fém, mely calcium-karbonátból és nyomokban stronciumból és vasból áll, és épp ebben az összetételben fordul elő Jeruzsálem földjében. E részecskék minden összetevőjének az 1. századi jeruzsálemi sírokból vett mintákkal történő aprólékos összehasonlításából kiderült, hogy teljesen azonos szerkezetűek. Tehát a torinói halotti lepel nemcsak virágport, hanem a jeruzsálemi utcák porát is tartalmazza."

6. KERESZTRE SZEGEZÉS: A kéztőn és a lábfejen látható nagyobb kiterjedésű vérfoltokat a szegek okozták. A kéztőnél nem a kisujj felőli nyíláson ütötték át a szeget, hanem a tenyérnek a hüvelykujjhoz közel eső részén. A sebektől két vérnyom indul ki, egymással kb. 20 fokos szöget zárva be. Ennek az lehet az oka, hogy a fulldoklás közben kétféle testhelyzetet vett fel Jézus. A keresztről történő levétel után egy kör alakú vérfolt is keletkezett a szög eltávolítását követően, ami szintén látszik a leplen.

"“A keresztre mégy”; “Felhúznak a keresztre”; “Felakasztanak a keresztre”; “Fölmégy a keresztre”- formulákkal fejezték ki a rómaiak az általános megfeszítési gyakorlatot. Ez ellentmond a sok passiójátékban és filmen – Mel Gibsonéban is – bemutatott módszernek, mely szerint az elítéltet a földön fekvő keresztre szegezték, és azzal emelték fel.

A “stipesnek” nevezett kereszttörzsnek a felső végén széles mélyedés volt, melybe a patibulumokat beékelték, vagy szorosan odakötötték. A két gonosztevőt, akiket kötelekkel már a keresztgerendákhoz rögzítettek, már csak fel kellett húzni a keresztre. Ezután a keresztgerenda vagy a törzsön függött, vagy egy széles mélyedésbe süllyesztették, és további kötelekkel rögzítették. Amikor az elítélt már meghalt, minden nagyobb nehézség nélkül le tudták venni a törzsről. Mivel azonban Jézust már eloldották a keresztgerendától, hogy azt cirenei Simon vihesse, az ő esetében a patibulumhoz rögzítés sokkal fájdalmasabb formáját, az odaszegezést választották, melynek egyetlen “előnye” volt, hogy a halál gyorsabban beállt. A kéztőnél fogva szegezték oda a patibulumhoz, majd ezen függve fölhúzták a magasba, a stipesre.

Már az odaszegezés olyan fájdalommal járt, hogy sok esetben okozott eszméletlenséget, ami tovább fokozódott, amikor a testet, mely csak a szegeken függött a keresztgerendán, a magasba húzták. Első látásra a térdeknek a torinói halotti leplen látható behajlása – a hagyományos elképzelésnek megfelelően – egyetlen hosszú szegre utal. Ezzel szemben a patológus Dr. Frederick Zugibe a térdek hajlását inkább a hullamerevségre vezeti vissza, és úgy gondolja, hogy két lábszeget használtak."

7. LÁNDZSADÖFÉS: Az oldalsebnek megfelelő vérfolt is megtalálható a vásznon. 

"Csak Júdeában siettették a halált a crurifragiummal, csak egyetlen zsidó férfiról tudjuk, hogy korai halálát lándzsadöféssel erősítették meg, mely után oldalából “vér és víz” folyt ki. Míg a halál előtti vér a leplen úgy látszik, hogy középütt a plazma, körülötte fibrin; az oldalsebből a halál után kifolyt vérnél fordítva: plazmakoszorú veszi körül a középütt lévő fibrint. A lenvásznat átitató vér – ellentétben a képmással – a szövet hátoldalán is látható, és a Palesztinában gyakori, AB vércsoporthoz tartozó emberi vér. Hogy a sebek, miután a holttestet lemosták, még nedvedzettek, hogy az oldalsebből a vér egyértelműen a halál után folyt ki, megerősíti, hogy holttest feküdt a lepelben.

Bizonyos, hogy amikor a képmás létrejött, a “halotti leplen látható férfi” már legalább néhány órája halott volt, mert a test a hullamerevség (rigor mortis) világos jeleit mutatja, és legfeljebb két napja, mert a bomlásnak semmi jele. Ha ez a halott Jézus, akkor a lelet igaz: már néhány órája halott volt, amikor az újonnan vágott sírba fektették, és föltámadott, mielőtt a bomlás elkezdődött volna."

Forrás: Michael Hesemann: Stigmata. Akik Krisztus sebhelyeit viselik. Szent István Társulat, Budapest, 2016. (VII. fejezet: 141-170. oldal)

Henry Boulad A szív okossága című könyvében ezt írja: “Egyszer olvastam egy orvosi elemzést Jézus haláláról a kereszten, szíve szerkezetéről és a lándzsadöfésről. Kimutatta (amennyire ezt lehet), hogy Jézus nem a szokásos módon halt kereszthalált fulladással, hanem hogy Szíve fizikailag “robbant”, meghasadt az elviselhetetlen fizikai szenvedéstől. Az emberi viágtörténelem minden szenvedésével, bűnével és kínjával egy pontban izzik fel időben és térben: Jézus szívében. Ezért, mi kicsiny emberek soha-soha nem merítjük ki Jézus Szívének misztériumát a maga mélységében. Kimeríthetetlen ez, mert végtelen mély. A szenvedés egy gyújtópontba gyűl össze, ahol minden dimenzión túl lesz megélve és elszenvedve. Ez a gyújtópont Krisztus Szíve. Az emberiség össz-szenvedése – az elmúlt, a jelenlévő és bekövetkező – ez mind itt éled föl és koncentrálódik Jézus Szívében, amely az embereket annyira szerette. Ebbe a szívbe van öszevonva a teljes emberiség szenvedése és halála. Alacoque Szent Margitnak tett kinyilatkoztatás: Jézus Szíve olyan terhet hordott, amelynek súlya alatt meg kellett szakadnia.”

Szerző: 

Imrik Zsófia